2010. 12. 07.
A könyv halála vagy újjászületése?
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 07. kedd, 23:55
- Megjelent: 2010. december 07. kedd, 23:55
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2922
A38: A zene ingyenes letöltésével a lemezkiadás, újabban a könyvek ingyenes letöltésével a könyvkiadás kerülhet lehetetlen, vagy legalábbis nagyon más helyzetbe, mint eddig. Vajon meghal, vagy újjászületik a könyv, s mennyire elavult egy hagyományos, papír-alapú kötet a mai világban, s a technológia új világában? Egyáltalán, könyv marad-e még a könyv?
Najmányi László: A könyvkiadást nemcsak az ingyenes letöltés lehetősége hozta nehéz helyzetbe, hanem – Magyarországon mindenképpen – a terjesztők abszurd mértékben magas haszonkulcsa is. Mint ismeretes a magyar könyvpiac pár (az összefonódások miatt voltaképpen egy) monopolhelyzetben lévő terjesztő kezében van, akik, hogy monopolhelyzetüket megőrizzék, óriás-beruházásokat folytatnak, amelyeket a kiadókkal, rajtuk keresztül a szerzőkkel fizettetnek meg. Ezek a terjesztők ugyanakkor semmiféle kockázatot nem vállalnak, csak az amúgy is fogyó, jobbára bulvárszintű könyveket reklámozzák, a többit csak raktározzák egy ideig, aztán visszaküldik a kiadóknak, persze azok költségén. Velem is előfordult, hogy miközben a könyvem bemutatója zajlott a nagy könyváruház kultúrtermében, a könyvet nem rakták ki a polcokra. Amikor a kiadóm bement a raktárba, kihozta a hetek óta, kicsomagolatlanul ott heverő könyveket és maga rakta őket a polcokra, valóságos közelharcot kellett folytatnia a könyv terjesztését minden erejükkel megakadályozni igyekvő elárusítókkal.
A könyvek előállítása – gyakorlatilag példányszámtól függetlenül – költséges folyamat. Komoly összegekbe kerül a könyv megtervezése, a tördelés is, de az előállítási költségek nagy részét a nyomtatás jelenti. Kinyomtatás előtt a kéziratokat szerkeszteni és korrigálni illene, ez is pénzbe kerül, ezért újabban a kiadók nem alkalmaznak olvasószerkesztőket, korrektorokat, ami meg is mutatkozik a minőségben. Illene a szerzőknek is honoráriumot fizetni, de méltányos tiszteletdíjakat csak sztárszerzők kapnak, az írók nagy része nevetséges összegekért kénytelen eladni sok esetben évekig tartó munkája gyümölcsét. A terjesztők horribilis jutalékának levonása után csak akkor jut a kiadó némi haszonhoz, ha a könyv nagy példányszámban kel el. Egy könyv sikere elsősorban reklám kérdése, hiszen az emberek bármit megvesznek, amit jól meghirdetnek. Az átütő erejű reklámkampány megszervezése olyan sokba kerül, hogy csak a legnagyobb kiadók vállalják a reklámozás költségeit. A magyar olvasók vásárlóereje nagyon korlátozott. Csak kevesen tudnának a könyvekért annyit fizetni, hogy a kiadóknak és szerzőknek is hasznuk lehetne az eladásból. Régebben sokat segítették az igényesebb, különlegesebb művek kiadóit a pályázati úton elnyerhető támogatások. A kiadók nem csak az egyes művek kiadására kaphattak, többnyire állami forrásokból pénzbeli támogatást, hanem működési költségeik részbeni fedezetére is. A pályázati úton, az elképesztő bürokráciával megbirkózva elnyerhető összegek évek óta radikálisan csökkennek, ráadásul nem lehet tudni, hogy a megítélt pénzek mikor érkeznek meg a senkinek semmiféle felelősséggel nem tartozó, a politika által kézivezérelt állami, kormányzati forrásokból. Gyakran előfordul, hogy a kiadóknak már jóval azelőtt, számlákkal el kell elszámolniuk teljes költségeikről, mielőtt a pályázaton elnyert összeg megérkezne. Ez annyit jelent, hogy bankkölcsönt kell felvenniük, amelynek kamatait nem számolhatják el költségként.
2010. 12. 07.
A hajdani és a mai pestis egy arca
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 07. kedd, 23:44
- Megjelent: 2010. december 07. kedd, 23:44
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2605
A38: Haláldekameron a legújabb regényed címe. Hogyan adódott a cím, mit fed, s hogyan jött a regény ötlete?
Benedek Szabolcs: Regénynek véled? Én nem tudom eldönteni. Nevezik regénynek is, ugyanakkor valamelyik boltban, vagy talán könyvtárban besorolták a novelláskötetek közé. Azzal is egyet tudok érteni. Természettudományos definíciókat kölcsönvéve mondjuk azt, hogy különálló történetek egymással kohéziáló halmaza. (Ez mennyire szabatos?) Az egyes epizódok talán önállóan is értelmezhetők, egymástól elszeparáltan is életre kelnek, noha kétségkívül másként szólnak és hatnak egymás társaságában, erősítve, vagy éppen gyöngítve egymást. Összeköti őket az a nagy járvány, ami a 14. században kiirtotta az akkori európai lakosság bő felét. Pestisnek nevezik, ám manapság sokan úgy tartják,hogy talán nem az volt, hanem egy ma ismeretlen kór. Szándékoltan választottam ezt a formát, ugyanis amikor fölmerült bennem az ötlet (egészen véletlenül, és pusztán azért, mert egy könyvben olvastam róla vagy másfél oldalt, de az nagyon megfogott), rögtön tudtam, hogy ennek a történetnek egyetlen főszereplője lehetséges: a járvány, a betegség, a pusztítás, ahogyan végigvágtázik az akkor ismert világon a Távol-Kelettől Nyugat-Európáig. S közben azt lehetne megnézni, hogy az emberek miként reagálnak rá. Ezt próbáltam megírni.
A38: Mennyire aktuális szerinted a katasztrófák, a pusztulás, az apokalipszis témái manapság, s mennyire állnak közel a valósághoz? Hétköznapi divatmítoszokról vagy a valóságról szólnak?
Benedek Szabolcs: Az utolsó korrektúrafordulót csináltam, vagy már lehet, hogy a nyomdában is volt a könyv, amikor jöttek a hírek a sertésinfluenzáról. Vagy, azt hiszem, nem is így kell ma már nevezni, hanem új influenzának... Szóval, a H1N1. Fura volt hallani, hogy mennyire kísértetiesen hasonlítanak az első reakciók a hétszáz évvel ezelőttiekhez: keresik, kutatják az okokat, próbálják megismerni a betegség arcát, latolgatják, mi várható... Kell-e karantén, nem kell, van-e gyógyszer, hogy előzhető meg, honnét jöhetett, és miért... Ugyanazok a kérdések, mint 1347 és 1351 között. Persze, nagyon remélem, hogy ez nem okoz akkora katasztrófát, mint anno a 14. századi. Annyi ellenben bizonyos, hogy soha nem dőlhetünk egészen hátra. Bármikor jöhet egészen váratlanul valami, ami gyökerestül fölforgat mindent. Ami katarzisként ér, amitől megfogadjuk, hogy tanulunk belőle, hogy ezután minden másként lesz, aztán pedig újrakezdjük, vagyis inkább folytatjuk mégis ugyanúgy. A történelem ismétli magát, és nem csak amiatt, hogy az emberi természet állandó. A színpadkép változik, de a drámák és a nagy kérdések évezredek óta ugyanarról szólnak.
A38: Mit olvasol ezen a nyáron? Mit ajánlasz nőknek, férfiaknak, fiataloknak, öregeknek?
Benedek Szabolcs: Nyaralni voltam (épp akkor, amikor egész héten esett az eső, és kutyaszánokkal lehetett a Balaton partján közlekedni), s ez az időszak a vaskos kalandregényeké. Akkor olvastam például Kenneth Roberts Északnyugati átjáróját, amit lehet, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna olvasnom, de nagyon élveztem. Olyannyira, hogy (kövezzen meg bárki) Rushdie legújabb regényét elkezdtem utána, de a harmadánál abbahagytam (majdnem azt mondtam, hogy félbe, az lett volna az igazi képzavar). Ellenben ugyancsak üdítő olvasmány Bíró-Balogh Tamás sztárfilosznak a főleg a Nyugatosokról szóló, könnyedén, mégis pontosan és alaposan megírt tanulmánykötete (Tollvonások). Most pedig ismét a kezembe akadt Gion Nándor, aki immáron hét éve nincs közöttünk. Közel áll hozzám, amit csinált. Fontos és jelentős író, ezt szerencsére mások is így látják, hiszen túl azon, hogy sorban adják ki újra a regényeit, két könyv is jelent meg a közelmúltban róla. Ja, és hát ott van persze a föltétlen nyári olvasmányok között Szávai Géza több szempontból is monumentális regénye is (Múlt évezred Marienbadban). Az az igazság, hogy van egy külön polcom, ahol az olvasásra váró könyvek sorakoznak, és még akad rajta pár.
A38: Terveid? Álmaid? Rémálmaid?
Megjelent: A38 (http://www.a38.hu/?p=cikk&id=591)
2010. 12. 06.
Így szabják át a magyar oktatást
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 06. hétfő, 03:32
- Megjelent: 2010. december 06. hétfő, 03:32
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2535
Megjelent a Nemzetierőforrás-minisztérium honlapján [1] az új közoktatási törvény és a hozzá kapcsolódó pedagóguséletpálya-modell vitaanyaga. Az anyag bevezetője szerint “az új törvénynek szakítania kell a jelenleg hatályos szabályozás látszólagosan értéksemleges és döntően az egyéni jogokra alapuló szemléletével, és meg kell teremtenie a nemzeti fejlődés szolgálatába állított közoktatási rendszer és intézményei működésének alapvető szabályait.” A dokumentumok tavasszal kerülhetnek az Országgyűlés elé a felsőoktatási törvény koncepciójával együtt, és még a nyár előtt elfogadják azokat. Összefoglaltuk a legfontosabb változtatásokat, az egyes menüpontokra kattintva láthatóvá válnak a részletek.
2010. 12. 03.
Rakovszky Zsuzsa költő 60 éves
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 03. péntek, 21:18
- Megjelent: 2010. december 03. péntek, 21:18
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2428
Debrecenben kezdte egyetemi tanulmányait, ahonnan egy év után átiratkozott az ELTE bölcsészkarára magyar-angol szakra. 1975-ben kapta kézhez diplomáját, 1978-ig az Állami Gorkij Könyvtárban dolgozott. 1978-tól az ELTE angol tanszékén volt könyvtáros, majd 1982-ben a Helikon Kiadó szerkesztője lett. Itt négy évet töltött el, 1986-tól szabadfoglalkozású író. 1997-98-ban részt vett a Beszélő című folyóirat szerkesztésében is.
A csendes, visszahúzódó lány első verseit Vas István telefonkönyvből kilesett címére küldte el, és nem kevés izgalommal várta a kritikáját, amely igen kedvező volt. A versírással párhuzamosan műfordítói pályája is elindult, elsősorban angolszász szerzők alkotásait ülteti át magyarra. Első verseskötete, a Jóslatok és határidők 1981-ben látott napvilágot, majd egy évvel később első fordításkötete, az ír népmeséket tartalmazó A megbabonázott puding is megjelent.
Saját bevallása szerint lassan és nehezen ír verseket, négy-öt év is eltelik, mire egy kötetnyi összegyűlik. Rakovszkyt az úgynevezett "új érzelmesség" képviselőjeként is szokták emlegetni, és minden verseskötetét általános kritikai elismerés övezi. 1994-es angol nyelvű kötete, a New Life, amely George Szirtes fordításában Londonban jelent meg, külföldön is ismertté tette nevét. Fordított angol romantikus, modern angol és amerikai költőket, Ibsen drámáit (Kúnos Lászlóval), regényeket, többek között Charles Frazier A hideghegy című művét, valamint Stephanie Meyer könyveit.
Első, kirobbanó sikert aratott nagyregénye a 2002-es A kígyó árnyéka volt. A fordulatokban és rejtélyekben gazdag XVII. századi történetért 2002-ben ő kapta a Magyarország Európában Alapítvány által odaítélt Magyar Irodalmi Díjat. Még A kígyó írása közben újabb prózába kívánkozó, immár a közelmúlthoz, az "ötvenes évek szűk levegőjéhez" kötődő téma foglalkoztatta, amiből 2005-re lett egy új regény, A hullócsillag éve. A regényt a kritika és az olvasók is kedvezően fogadták. 2009-ben újabb prózakötettel jelentkezett; A Hold a hetedik házban lélektani novelláiban női sorsok, jellegzetes élettörténetek jelennek meg.
Rakovszky munkásságát több rangos díjjal is elismerték, a többi között 1980-ban Graves-, 1988-ban József Attila-díjat, 2003-ban Márai-, 2010-ben Kossuth-díjat kapott. Ezen kívül 1989-ben elnyerte Az Év könyve jutalmat, 1992-ben a Soros Alapítvány Életműdíját, 1997-ben a Soros Alapítvány Alkotói Díját és a Magyar Köztársaság Babérkoszúja-díjat, 1999-ben pedig a Salvatore Quasimodo-díjat.
2010. 12. 03.
Többet olvasunk, mint öt éve
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 03. péntek, 21:16
- Megjelent: 2010. december 03. péntek, 21:16
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2487
Már csak a megkérdezettek fele nem olvas semmilyen könyvet - derül ki az Országos Széchényi Könyvtár által kezdeményezett idei olvasáskutatási felmérésből. Utoljára 2005-ben végeztek hasonló közvélemény-kutatást az olvasási és szabadidős szokásokról, akkor még 60 százalék mondta azt, hogy egyáltalán nem forgat könyvet. A felmérés többi eredménye is érdekes: egyre többet netezünk, de a hazai internet-penetráció még mindig csak kullog a többi nyugat-európai országé mögött, a válaszadók 46 százaléka még soha életében nem látott internetet. A vidéki nyugdíjasok őrülten sokat tévéznek (59 százalékuk leggyakoribb elfoglaltsága), okostelefonja az összes megkérdezett 3 százalékának van. Minimálisan váltak kedveltté a hangoskönyvek, és az e-book, iPad mint a hagyományos papírkönyvek alternatívái, csak a városi fiatalok korcsoportjában jelent meg (legalábbis statisztikailag számottevő mértékben). A felmérés szerint egy könyvvel szemben a legfontosabb elvárás, hogy annyira magával ragadja az olvasót, hogy ne tudja letenni. (A kutatás 2010 októberében készült, 1000 fős reprezentatív mintán. A részletes adatokat itt lehet megtekinteni.)
(http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20101202-tobbet-olvasunk-mint-ot-eve-olvasaskutatas-2010.html)
2010. 12. 03.
Mit olvasunk 2010-ben?
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 03. péntek, 21:12
- Megjelent: 2010. december 03. péntek, 21:12
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2962
„A felmérésre azért volt szükség, hogy megismerjük a környezetünket” – hangsúlyozta Dippold Péter, az OSZK főigazgató-helyettese. Kiemelte, egyre inkább megváltozik a könyvtárak szerepe, keresik a helyüket, ezért a kutatás segít az intézmények jövőjének meghatározásában. Átfogó olvasáskutatás korábban 1964-ben, 1985-ben, 2000-ben és 2005-ben volt Magyarországon, korábban 18, ezúttal 15 éven felülieket kérdeztek. Egyre sűrűbben kell elkészíteni ezeket, mert öt év ma már óriási idő – tette hozzá.
Gergely Ferenc kutatásvezető elmondta, a szabadidős tevékenységek felől indultak az olvasási szokások vizsgálata felé, így összetettebb eredményt kaptak. Elsősorban arra kérdeztek rá, hogy az egyes elfoglaltságok mennyire vonzók, mekkora igény van rájuk. A reprezentatív felmérés alapján a lakosság jól elhatárolható csoportokra osztható, akik eltérően viszonyulnak az olvasáshoz is: a kultúraorientált városiak és vidékiek vesznek a kezükbe leggyakrabban könyvet, a szórakozni vágyó fiatalok a kultúra könnyedebb válfaját keresik, ugyanakkor ők használják leggyakrabban az internetet. A megkérdezettek közel 45 százalékát a televízión kívül szinte semmi sem érdekli, ők főleg alacsony végzettségűek, túlnyomóan idősebbek.
Mi lép a televíziózás helyére?
Gergely hangsúlyozta, úgy tűnik, megállt a könyvet egyáltalán nem olvasók arányának növekedése: a 2005-ös 60 százalékról (18 éven felüliekre korrigált adatok szerint) 49-re esett vissza. A megkérdezettek húsz százaléka legalább havonta egy könyvet elolvas, viszont a szórakozni vágyó fiatalok csoportjába tartózók negyedévente maximum egy köteten rágják át magukat – tette hozzá a kutatásvezető. Utóbbiak ugyan kevesebbet néznek tévét, de ennek helyét az olvasás helyett az internet vette át. Ugyanakkor – mutatott rá Gergely – ez a réteg az, amely a leginkább megnyerhető a könyveknek, hiszen legalább olvasnak, ha szórakoztató irodalmat is. Örömhír, hogy akik olvasnak, azok egyre intenzívebben teszik – fogalmaz. A közvélemény-kutatás szerint az összes válaszadó 46 százaléka tévénézéssel tölti szabadideje nagy részét, ezt követi a rangsorban a rádióhallgatás, majd az internetezés, a nyomtatott sajtótermékek és a könyvek olvasása.
A felmérésből kiderült, hogy a leginkább elvárt szempont egy könyv esetén, hogy fordulatos cselekménye legyen, és magával ragadjon. Ugyanakkor a kultúraorientált megkérdezetteknél már a mondanivaló és az elgondolkodtatás is legalább ennyire fontos. Egyelőre a hagyományos formátumokat nem fenyegeti veszély, alig néhányan szeretnék számítógépen, illetve e-book-olvasón lapozni a könyveket.
2010. 12. 03.
A Kaptár és amibe került
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 03. péntek, 20:51
- Megjelent: 2010. december 03. péntek, 20:43
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 3067
A Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont Pécsett
Kaptárban méreteimnél fogva ugyan még nem fordultam meg, jártam viszont Vadász György sényei kas- vagy kucsmakápolnájában és Turányi Gábor égetőkemencéket formázó téglakürtőiben, a herendi Porcelániumban, tudom tehát, milyen az az elemi térélmény, amelyet egy kivételes épület okozhat.
 |
| Elemi térélmény, amelyet csak egy kivételes épület okozhat Wéber Tamás |
Amikor a racionalitás egy pillanatra szemérmesen kihagy, a levegő pedig az „itt és most” hatásának engedve erre a pillanatra a tüdőbe szorul. Ráadásul ez a Kaptár elsőre csak színes Zsolnay-mozaikkal burkolt lépcsőházfélének tűnik, és annak is csak a pécsi Tudásközpont egyik szárnyában, átkötésnek a könyvtár parkoló felőli hátsó és főbejárata – amúgy két hasonlóan steril és nyomott belmagasságú fogadótér – között, mégis képes átlényegíteni és egyedi izgalommal felruházni ezt az amúgy racionális épületegyüttest.
Mellesleg meg az emblémája lett, olyasmi, amiről mindenki beszél – mint például most én. A tervpályázatot megnyerő Balázs Mihálynak és csapatának (Tatár Balázs, Török Dávid, Már Miklós) sikerült maradandó építészeti jelet is formálnia ott, ahol csak egy halom kisebb-nagyobb tér és funkció összeszervezését várták tőlük. „Térgeometriai feszültséget teremt a síkokból építkező alapstruktúrán belül” – ahogy a szakértő zsűri értékelése fogalmazott, szellemet, metafizikát visz a betonfalak közé – fogalmazok én. Kivételes épület született, amelynek ereje képes előnyre váltani a kényszereket és mellékessé tenni a problémákat is.
A könyvtár és tudásközpont ugyanis egyáltalán nincs problémák nélkül, sőt. Elgondolkodtató/vicces például, hogy a tűzoltóság miért nyittatott ablakot egy ilyen jelentőségű épület főhomlokzatán egy lépcsőházi ventillátornak, de ennél sokkal lényegesebb, mennyire lehetetlen az épület elhelyezése. Mögötte vasútvonal fut, a belvárostól a hatos főút forgalma választja el, közvetlenül előtte pedig benzinkút, autómosó, gyorsétterem meg egy Penny Market, amelyeket talán idővel elköltöztetnek majd innen, de az a hatvanas évekbeli, felújított kollégiumépület mindenképpen marad mellette, amely a kultúrfővárosi év másik nagyberuházásától, a Kodály zene- és konferenciaközponttól elválasztja. Aztán az itt-ott felbukkanó tüzépes anyagokból azt is látni, valamikor elfogyott a pénz, különben nem közepes minőségű járólapokat használtak volna, és a mennyezeten sem műanyagcsíkok mögé rejtették volna a lámpavezetékeket.
De mindez remélhetően ideiglenes (a délkeleti Balokányliget felé is terjeszkedő Zsolnay-negyed talán egységes övezetté formálja majd az újdonságok ma még csak felvonulási területeit) meg mellékes, mert belülről a könyvtár egyszerre tűnik izgalmasnak és visszafogottan ésszerűnek. A Kaptár kemenceszerű tömbje ugyanis mind az öt emelet magasságában áttöri az épület jobb szárnyának belső terét, egyszerre idézve meg olyan távoli helyeket, mint a New York-i Guggenheim múzeum híresen körbefutó lépcsőkaréjai, és kelti az otthonosság érzését is, mintha tényleg egy kemence tövében olvasgathatnánk. (Az üvegfalak miatt amúgy sok a természetes fény és remek a kilátás is a belváros és a Mecsek felé, a kívül fehér Kaptár falán pedig apró ablakszemek, rajtuk apró jutalomjáték az innenső könyvek és a falon túli kerámiaszínek összetükröződése.)
Az épület bal szárnya „szögletesebb”, kívül legszabályosabb oldalával fordul például a mellette lévő kollégium felé, belül, a nagy könyvtári olvasóban viszont másképp, de ugyanolyan erős a térhatás, mint a Kaptár körül. Az alul fekete, felül könnyed fehér színezést felülről beeső fénycsíkok fogják körbe, egyik végében zölden derengő üveghíd, a keleti oldalon pedig a két vízszintes folyosócsík nyugtató hatása – itt jóval kevesebb a Kaptáréhoz hasonló narráció, a derékszögűen szabályosnak és a szabálytalannak mégis egészen más egyensúlya formálódott meg. Pécs kulturális fővárosságának hamarosan vége, jött, pénzt hozott, megy tovább, de ez az épület tartósan és jelentős kisugárzással itt marad.
Torma Tamás
Megjelent: Népszabadság Online, 2010. december 3. (http://nol.hu/lap/kult/20101203-a_kaptar_es_amibe_kerult)
2010. 12. 03.
Forgács Zsuzsa Bruria: Bátor dolog letenni egy ilyet
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. december 03. péntek, 20:42
- Megjelent: 2010. december 03. péntek, 20:35
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2626
Ősszel jelent meg az "Éjszakai állatkert" és a "Szomjas oázis" után hatkötetesre tervezett Kitakart Psyché antológia sorozat két új kötete, a "Dzsungel a szívben" és "A szív kutyája". A szexualitás és a test témaköre után a párban megjelenő kötetek a nők anyákhoz és apákhoz fűződő kapcsolatát tárják fel. - Forgács Zsuzsa Bruriával, az ikerkötetek anyaszerkesztőjével Szekeres Dóra beszélgetett. Sok mindenen múlik, egyrészt kapok más szerzőktől, szerkesztőktől is javaslatokat, hogy kiket hívjak meg, de vannak olyanok, akiknek egyszerűen tetszenek az írásai. Ugyanakkor nem kell, hogy feltétlenül író legyen az illető, lehetnek érdekes művészek, a könyvkiadás körül dolgozó emberek, színészek, énekesek, rendezők, képzőművészek. Olyanokat hívok meg, akik kíváncsivá tesznek, és szeretném tudni hogyan látják magukat, a világot, az emberi kapcsolataikat. Fontosnak tartom, hogy sokfelől jöjjenek a kötetek szerzői, mert amellett, hogy irodalomnak tekintem a létrejövő szövegeket, korrajzként is tekintek a kötetekre. Tizenhét új szerzőnk van az előző kötetekhez képest, és összesen mintegy hetven szerző szerepel az eddig megjelent négy kötetben.
Nehéz volt rábeszélni egyeseket arra, hogy a szüleikről írjanak? Az apa-anya kapcsolat nagyon kényes, sokszor traumatikus, kibeszéletlen téma.
Így van, ezek olykor traumatikus élmények, de a szerzőknek nem feltétlenül kellett saját tapasztalatot megírniuk, bár egyértelművé tettem, hogy preferálom az egyes szám első személyű elbeszélést, akkor is, ha nem saját élményt dolgoznak fel. Az egyes szám első személyű elbeszélés megkönnyíti az olvasó számára az azonosulást, de szerintem maga az elbeszélő is érzékenyebben tud megragadni élethelyzeteket egyes szám első személyből. A szülői kapcsolattal való szembenézés sokszor drámai, katartikus, és egy ilyen antológiába való meghívás és ösztökélés megnyithat kapukat.
Ahogy olvastam ezeket az írásokat, két dolog vált szembetűnővé elég hamar: egyrészt, hogy a legtöbbjüket átlengi valamilyen keserédes, szomorú hangulat, a legtöbbnek volt egy ilyen regisztere, a másik pedig, hogy mekkora őszinteség, nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy a szüleinkről írjunk.
Volt olyan szerző, aki azt mondta nekem, hogy az anyjának nem fogja megmutatni a szövegét. Tökéletesen megértem, jól emlékszem, hogy amikor elkezdtem publikálni, az unokahúgom még nagyon fiatal volt és nem akartam, hogy elolvassa a könyvemet, a Talált nőt, viccesen azt mondtam neki, hogy majd megkapja, ha elmúlt negyven. De nem tudtam megakadályozni, hogy már tizenkét évesen bemenjen a könyvtárba és elolvassa az összes folyóiratban fellelhető részletet belőle. Máig megvan bennem az a zavar, amit akkor éreztem, amikor megtudtam, hogy olyan dolgokat is elolvasott, melyeket én kifele, a személytelen közönséggel szemben vállaltam, de amikkel kapcsolatban a családommal szemben szemérmes voltam. Megértek minden olyan szerzőt, aki saját családi történetet dolgozott fel, és úgy dönt, hogy nem mutatja meg nekik, vagy egyenesen le sem ír bizonyos történeteket. Bátor dolog letenni egy ilyen szöveget az asztalra. Nem véletlen, hogy szerkesztőként ugyan kihajtottam a szövegeket a szerzőkből három év alatt, de a saját szövegeim megírását az utolsó pillanatig halogattam, bár jegyzetek formájában ezek már a kilencvenes években megvoltak nekem. Azt szoktam viccesen mondani, hogy ez az egész vállalkozás arra volt jó, hogy végre megírjam a magam apás-anyás haláltörténeteit.
Mennyire nehéz megjelentetni egy ennyi szerzőt felvonultató antológiát és milyen olvasószámra számítasz?
Az előző kötetekre kaptunk támogatást korábban, ami az antológiák esetében különösen fontos, hiszen sok szerzővel - sok honoráriummal dolgozó kötetekről van szó. Ám mire a Szív kutyája és a Dzsungel a szívben összeállt, és tudtunk volna pályázni, megtörténtek a befagyasztások az MKA-nál. A mi antológiáink bár nagy érdeklődésre számot tartó könyvek, mégsem fogynak akkora számban, mint az ismert szerzők sikerkönyvei. Az, hogy az első kötetből, az Éjszakai állatkertből elkelt több, mint 7000 példány, fantasztikus eredmény. A második kötet, a Szomjas oázis a maga 3500-as példányszámával szintén nagyon jónak számít, de még mindig nagyon kicsi ahhoz képest, amennyibe egy ilyen könyv a létrehozása kerül.
A Kitakart Psyché sorozatot hatkötetesre tervezed, mikor jönnek a befejező darabok és lehet-e tudni, hogy mi lesz a témájuk?
Ha sikerül, akkor három, illetve négy év múlva jelenik meg az ötödik és a hatodik kötet, ezeknek a témáját éppen ezért még nem szeretném elárulni.
Azt mondod, nagyon intenzíven kell együttműködnöd a szerzőkkel - nem hordozza ez magában azt a veszélyt, hogy ha nagyon belefolysz valakinek a szövegébe, témájába, azzal a te saját alkotásaidtól veszel el?
Biztos, hogy valamennyire az “én” kiterjesztése, amikor az ember a saját fontos témáiba meghív szerzőket és kihajtja belőlük a szövegeiket. De ettől még nem érzem, hogy elvesznének a saját történeteim, még akkor se, ha voltak olyan szerzők, akikkel sok körben, akár heteket dolgoztunk az ő szövegeiken.
2010. 11. 27.
Esztofília Feszivál: minden, ami észt!
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. november 27. szombat, 12:42
- Megjelent: 2010. november 27. szombat, 12:39
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2564
A rendezvény egyben főhajtás a világhírű észt zeneszerző, Arvo Pärt és Fred Jüssi természettudós és fotós előtt, ugyanis mindketten idén töltötték be 75. életévüket.
A minifesztiválon Arvo Pärtról készült öt rövidfilmet láthat a közönség, míg Fred Jüssi fotóiból Kőminták címmel pénteken öt órakor nyílik kiállítás, amely december 9-ig látható.
Vasárnap vetített fotói és a természetben készített hangfelvételei teremtik meg a természet illúzióját a Virtuális piknik Észtországban című programon, amelyen az érdeklődők megkóstolhatják az észt étkeket.
Az Észt Intézet tájékoztatása szerint a zenei kínálatban szerepel a Laura Junson (ének, gitár), Kristjan Mazurtchak (szaxofon) és Erko Niit (ének, gitár) alkotta dzsessztrió. Föllép Hedvig Hanson, az egyik legnépszerűbb és számos díjjal kitüntetett dzsesszénekesnő Andre Maaker gitárkíséretével. Hangolás címmel Tönu Önnepalu és Lauri Sommer költő magyarul elhangzó verseit Juhász Gábor kíséri gitáron.
A gyerekeknek a Kompánia Színházi Társulat Andrus Kivirähk író Sári, Samu és a titkok című, magyarul is megjelent regényéből készült darabot mutatják be vasárnap délután. A felnőtteknek pedig Lengyel Tóth Krisztina mond észt népmeséket.
Arvo Pärt, a világhírű zeneszerző 1935-ben született Paidében, egy Tallinn melletti kisvárosban, zeneszerzésből diplomázott a tallinni konzervatóriumban, közben már hangmérnökként dolgozott az észt rádióban. 1980-ban emigrált a családjával, Bécsben, majd Berlinben telepedtek le. Pärt azóta is Berlinben él és dolgozik.
Brit, amerikai, francia zenei díjak tulajdonosa, Németországban megkapta a Herder-díjat és az Európai Egyházzene Díjat is neki ítélték 2005-ben. 75. születésnapján, szeptember 11-én zenei fesztivált rendeztek tiszteletére Észtország több városában, november 4-én pedig legutóbbi szerzeménye a Silhouette világpremierjét tartották Párizsban.
Fred Jüssi a karibi szigetvilágban található Aruba szigetén született 1935-ben. A család 1938-ban tért vissza Észtországba. Jüssi Tallinnban érettségizett, majd 1958-ban biológus-zoológus diplomát szerzett a tartui állami egyetemen. Megszállottan fotózta a természetet és hangfelvételeket készített az erdők, mezők, mocsarak, a tengerpart hangjaiból. Tanított, könyvet írt és rendszeresen jelentkezett az észt rádióban a Természeti ábécé című műsorral.
A budapesti Észt Intézet 1998-ban nyitotta meg kapuit azzal a feladattal, hogy ismertesse meg és népszerűsítse az észt kultúrát Magyarországon.
Megjelent: Kultúrport.hu, 2010.11.25 10:36
(http://kulturport.hu/tart/cikk/fa/0/82914/1/terfilmzene/Esztofilia_Feszival_minden_ami_eszt?place=srss)
2010. 11. 27.
A Háborúk földjén Salgótarjánban
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. november 27. szombat, 12:38
- Megjelent: 2010. november 27. szombat, 12:32
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2661
Al Ghaoui Hesna, a Magyar Televízió szerkesztő-riportere mintegy tizenöt országból tudósította az elmúlt években Híradót és a Panoráma című műsort. Erre a mondatra bárki azt mondhatná: „na és”? Nos Hesna olyan országokból, olyan területekről küldte tudósításait, ahol épp háború dúlt, harcok folytak, államcsínyt hajtottak, vagy más fegyveres esemény történt. A sok-sok elraktározott, archivált élményt az elmúlt hónapokban egy könyvbe gyűjtötte, a Háborúk földjén című kötet november első napjaiban jelent meg. Az országos könyvbemutató Budapesten volt, november 9-én, alig néhány órával előzte meg a szerző újabb útját, amely Afganisztánba, Kabulba vezetett. Egyheti forgatás után november 17-én érkezett haza Magyarországra a stáb, 19-én délután pedig már Salgótarjánban, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézetben tartotta a könyv szerzője újabb, vidéken első könyvbemutatóját.
Föltehetné a kérdést a kedves olvasó: „Miért pont Salgótarjánban?” (Ezt kérdezte Betlen János is az aznapi Napkeltében Hesnától!). Nos, erre a kérdésre egyszerű a válasz: Hesna Salgótarjánban töltötte gyermekéveit, itt járt általános iskolába, szülei a mai napig itt élnek és Hesna ha nem háborús övezetbe megy tudósítani, ide jön haza.
A megyei könyvtárban mintegy 150 érdeklődő várta Hesnát, akik őszinte kíváncsisággal hallgatták a könyvbemutató beszélgetést. Az írónő beszélgetőpartnere Horváthné Szabó Ágnes volt, aki gyermekkora óta jól ismeri Hesnát. Szó esett a könyvben szereplő helyszínekről, személyekről, eseményekről, arról, hogy fiatal nő létére hogyan éli meg mind objektív, mind szubjektív szempontból a háborús eseményeket. Érezhető volt, a szívvel-lélekkel tenni akarás az, ami a tudósítót a Föld legveszélyesebb színtereire visz.
A könyvben helyet kapott némi magánélet is. Megismerhető Al Ghaoui Hesna családja, megtudhatja az olvasó, hogy szír apa és magyar anya gyermeke, hogy testvére Naima szintén a világ veszélyesebb övezeteit választotta „munkahelyként”.
A kötetet igényes képanyaggal tették még gazdagabbá. A könyvbemutató végén természetesen dedikálásra is sor került. És még valami: a már említett november eleji afganisztáni úton új műfaj, a videoblog is a tudósítónő eszközévé vált, a hesna.blog.hu oldalon nyomon követhettük a kabuli eseményeket.
Aztán egy nappal a salgótarjáni könyvbemutató után már újra egy veszélyzónába indult a stáb, a mostani úti cél: Madagaszkár.
2010. 11. 27.
Bónus Tibor: A szövegek engem is olvasnak
- Részletek
- Kategória: Agora
- Módosítás: 2010. november 27. szombat, 12:26
- Megjelent: 2010. november 27. szombat, 12:17
- Írta: Hunra_Admin
- Találatok: 2975
"De hát az olvasás innen nézve olyan, akár a szerelem, amennyiben önnön felszámolása felé tart, a szöveg, a másik ellenállásának, titkának meg-, illetve feltörését akarja, miközben ennek lehetetlensége adja az olvasás és a szerelem lehetőségét." - Az Alföld-díjas Bónus Tiborral Szegő János beszélgetett.
Bónus Tibor: Való igaz, hogy eleddig a legtöbbet ennek a két szerzőnek a szövegeiről írtam, s jelenleg is párhuzamosan dolgozom egy olyan könyvön, amelyben az Édes Anna szövege mentén, ezen keresztül próbálok meg hozzászólni irodalom és antropológia bizonyos összefüggéseihez, illetve az irodalomnak a morál, a jog s a politika rendjéhez fűződő, nem könnyen elgondolható, nem egyértelmű viszonyához, valamint egy olyan könyvön, amelyben az À la recherche du temps perdu-t kísérelem meg olvasni, egyszerre az olvasás antropológiájára és a technikai médiumok szövegben játszott bonyolult, egy ideje sokakat foglalkoztató (ön)értelmező szerepére kérdezve. Mindezt mondhatnánk úgy is, hogy Kosztolányi és Proust – amint idézőjelben fogalmazott – kutatásaim „hőseivé” váltak, mégsem írnám alá (amint Ön, úgy én sem) fenntartások nélkül ezt a formulát, amennyiben ezen munkák befejezése után más, számomra ugyancsak fontos szerzők szövegeiről is szeretnék értelmezéseket készíteni, amilyen Molière, Racine, József Attila vagy éppen Esterházy Péter. Prousttal együtt egyébként, kinek enciklopedikusságáról sokan értekeztek, az ember a francia irodalom nagy, kanonikus szövegeit is olvassa és újraolvassa, Racine-tól Baudelaire-en át Mallarméig. Nem akarom megkerülni a kérdését, csak azt az esetleges látszatot akartam elhárítani, amelynek jegyében nálunk egy irodalmárt könnyedén azonosítanak egy-egy szerző „szakértőjeként”, akihez azután az adott író(k) ügyében rendre fordulni szoktak. Az én monomániám eltérő természetű, hiszen nem elsősorban magáról a szerzőről való többlettudásra (persze önkéntelenül szert tesz ilyesfélére az ember, ha sokat foglalkozik egy szerzővel), hanem a bárki által hozzáférhető elsődleges szövegekre épül, ezeknek az olvasási nehézségei foglalkoztatják. Részt veszek ugyan a Kosztolányi-életmű kritikai kiadásának épp zajló munkálataiban, de távolról sem gondolom, hogy ez a kiadás radikálisan változtatná meg a Kosztolányi-képet, ennek átalakulásához nem annyira a még feltáratlan, kiadatlan írások – melyeknek, félreértés ne essék, kiadása elemi feladat – sokkal inkább az ismert, régóta közkézen forgó szövegek figyelmes, pontos és invenciózus olvasati, emlékezetes, eseményszámba menő ellenjegyzései járulhatnak hozzá. (Talán mondanom sem kell, hogy nem szívelhetem azokat az ún. Kosztolányi-filológusokat, akik önhittségükben a szakértő kompetencia illúzióját keltik magukról ill. tulajdonítják maguknak, pusztán mert találkoztak néhány kézirattal, vagy mert kikölcsönözték, s újra kiadták egy regény ifjúsági változatát, s míg közleményeikben azt hirdetik, hogy a kritikai kiadás majd újraalapítja a Kosztolányi-kánont, aközben tudatlanok az olvasás legelemibb módjait, konvencióit illetően, képtelenek lévén egy valamirevaló verselemzésre is. Hasonlót mondhatok arról az ún. filológusról, aki szélsőbalos hevületében évek óta azon erőlködik, hogy Kosztolányit ha törik, ha szakad fasisztának nyilvánítsa, amihez szintén az olvasás elemi szabályait kell rendre megszegnie.)
Első találkozásokat bajosan tudnék felidézni. Kosztolányit nyilvánvalóan hamarabb olvastam, mint Proustot, előbb, úgy emlékszem, az Édes Annát, ami kötelező olvasmány volt a gimnáziumban, később a többi regényt, majd az Esti Kornél-novellákat, s természetesen József Attila versei mellett a Hajnali részegség nekem is feledhetetlen kamaszkori olvasmányaim közé tartozott. Adyt például már akkor sem kedveltem, s élénken emlékszem, értetlenkedve és gyanakvóan közeledtem azokhoz a lányokhoz, akik őt tartották kedvenc költőjüknek. Az egyetemről Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-tanulmányainak olvasása, továbbá Dobos István Kosztolányi-szemináriuma maradt meg emlékeimben, legfőképpen pedig azok az egyetemen kívüli olvasóköri összejövetelek, amelyeken Szirák Péter barátom orientációjával próbáltunk egymástól kortárs magyar irodalmi szövegeken megtanulni olvasni. (Ez később az Alföld Stúdió keretében folytatódott.) Bizonyára nem véletlen, hogy akkor kezdtem Kosztolányiról írni, amikor más, kevésbé nagyra tartott szövegek elemzésével már valamilyen értelmezői kompetenciára tettem szert. Proustot magyarul olvastam először, az egyetemi felvételire készülve, de akkor még csak az első könyv első fejezetét, a kötelezően emlegetett madeleine-epizóddal. Az egyetem alatt azután rendszeres olvasmányommá vált, s a kezdettől fogva meglévő különös vonzódásom máshonnan is megerősítést kapott: Ádám Anikó emlékezetes Proust-szemináriumaitól, melyeken immár a francia eredetit olvastuk (akkori nyelvi kompetenciámmal ez nem volt könnyű, s talán éppen ezért is, emlékszem, a mondatok hangzását még csábítóbbnak éreztem, mint jelentéstani dimenziójukat), valamint különféle francia irodalomelméleti olvasmányaimtól, amelyeknek állandó és kiemelt referencia-pontját, példaanyagát képezte a Recherche. Emlékszem továbbá egy féléves amiens-i Proust-szemináriumra, mely nagy hatást tett rám, s amit Jacqueline Lévi-Valensi vezetett, s amit ösztöndíjas egyetemistaként vettem fel abban a városban, ahol annak idején még egész más szemmel tekintettem a csodás katedrálisra, mint manapság, mikor sajnos már nem kereshetem fel naponta.
Kérdése, ha nem tévedek, kimondatlanul mintha azt feltételezné, hogy a kezdeti, az irodalomtudományos képzettségtől még nem érintett, az Ön szavával „zsigeri” olvasás öröm- vagy gyönyörtelibb lenne, mint a későbbi, teoretikusan reflektáltabb, szakszerűbb olvasása ezeknek a szerzőknek. Ezt a feltételezését, ha tényleg így gondolja, nem osztom, s nem csupán azért, mert esetemben a szóban forgó két szerző (másokkal együtt) voltaképpen az olvasás tanulása hosszas (máig tartó) folyamatának adta a kitartó kíséretét, elsődleges médiumát, hanem – ettől nem függetlenül – mert mai tudásommal és olvasásmódommal egész egyszerűen szólva még több gyönyört lelek ezekben a szövegekben, mint korábban, hiszen olyan összefüggéseikhez, szubtilitásaikhoz is hozzáférek immár, amelyek korábban elzárva maradtak. Az irodalomelmélet, az irodalomértés szaknyelve számomra sohasem pusztán a fogalmi kereteket jelentette, nem kizárólag egy megtanulható közös nyelvet, amelynek formalizálásaiban mintegy képes vagyok artikulálni s megosztani irodalmi-esztétikai tapasztalatomat, hanem – s talán még inkább – nagy, jelentős olvasók értelmező teljesítményét, az olvasás olyan művészetét, amit Michael Riffaterre, Roland Barthes, Paul de Man vagy Jacques Derrida egyes szövegeiben, nagyon jelentős elemzéseiben megfigyelhettem, megfigyelhetek. Ráadásul (többek között) innen tanulható meg, azaz innen, tőlük is megtanulható, hogy a megismerés és a gyönyör, a teoretikus tudás és az olvasás praxisa között korántsem pusztán kizáró ellentét van, de sokkal összetettebb viszony. Az olvasás – ahogy Kulcsár-Szabó Zoltán barátom néhány évvel ezelőtt fogalmazott – „nehéz textuális munka”, amelynek aligha érhetünk a végére, s amit, tehetném hozzá, számottevő gyönyör nélkül aligha művelne az ember kitartóan. Ez egyszersmind (persze nem egyértelmű) választ jelenthet arra a kérdésre is, hogy Proust vagy Kosztolányi szövegei hamar megnyíltak-e nekem avagy sem: egyfelől igen, hamar megnyíltak, hiszen korábbi olvasási perspektíváim számára is, s egyáltalán „kezdettől” fogva beszédesnek, érdekesnek mutatkoztak, másfelől nem, csak nagyon nehezen nyíltak meg (legalábbis mai összetettségükben), hosszas tanulási folyamat által, s alighanem még most sincsenek „előttem” nyitva annyira, amennyire szeretném. (A 90-es években kétszer is megpályáztam az ún. cotutelle-szisztémában meghirdetett francia ösztöndíjat, Proust-ról írandó disszertációval, s noha akkor bánkódtam, ma már örülök, hogy végül nem nyertem el, s így akkor, azzal a kompetenciával nem fogtam írásba róla. Ma is élénken emlékszem az egyik zsűritag, Magyar Miklós mondatára, aki Jean-Yves Tadié-ra hivatkozva azzal intézte el pályázatomat, hogy Proustról már nem lehetséges újat mondani. Noha ez önmagában úgy hülyeség, ahogy van, utólag belátom, hogy én akkor még tényleg nem tudtam volna.) De hát az olvasás innen nézve olyan, akár a szerelem, amennyiben önnön felszámolása felé tart, a szöveg, a másik ellenállásának, titkának meg- illetve feltörését akarja, miközben ennek lehetetlensége adja az olvasás és a szerelem lehetőségét, s a bennük rejlő vonzerőt és gyönyört éppúgy, ahogy a frusztrációt és fájdalmat is. Ezért mondhatja Proust a szerelem kapcsán: „A szeretett lény előbb maga a betegség, majd az orvosság is, mely egy időre megszünteti, s ugyanakkor súlyosbítja a kórt.”
Más értelemben ugyanakkor elmondható, hogy Kosztolányi szövegei nehezebben nyílnak rá azokra a kérdésekre, amelyeknek a nagyon reflektív, erősen intellektuális Proust-szöveg valósággal elébe megy, ami persze – bármekkora is erre a csábítás, amelynek a szakirodalom számos munkája be is dőlt – nem jelenti azt, hogy afféle tetizáló apológiában kimeríthető lenne, azt sugallva, mintha a szöveg önmagáról való tudását totalizálni lehetne. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Recherche-nek egyszerűen nagyobb a felhajtó ereje, mint bármelyik Kosztolányi-prózának, ezt azonban nem kapcsolnám feltétlenül irodalmi értékhez, inkább csak írásmódok különbségének nevezném.
További cikkeink...
Levelezési cím:
Magyar Olvasástársaság
Pompor Zoltán, elnök
1123 Budapest Kék Golyó u. 2/c
Magyar Olvasástársaság • Hungarian Reading Association
1827 Budapest, OSZK Budavári Palota, F épület
Számlaszám: 11600006-00000000-40427461 • Adószám: 18007019-1-41
László Bandy az „Égig érő mesefa” alkotója, nemrég ünnepelte 70. születésnapját.
>> Ez alkalomból beszélgetett vele lánya, László Anikó, a Százhalombattai Hírtükör munkatársa. <<
A NÉPMESE NAPJA
Vonalban
Oldalainkat 236 vendég és 0 tag böngészi
