2010 augusztus

Könyvforgatók Szabó Magdával

Könyvforgatók sorozatunkban Szabó Magda vallomását olvashatják a Für Elise részletein keresztül, hogyan is vált ő író-olvasó emberré:

Szabó Magda

„Hogy anyja írói tehetségét hozta a születéssel, nem a muzikalitását, kezdetben nem volt vigasztaló kárpótlás a zenébe egyaránt szerelmes szülőknek, mert verset, szépprózát vagy tudományos műveket alkotni a férj és felesége felmenői és rokonsága egyaránt tudott, Szabók és Jablonczayak írtak pedagógiai vagy teológiai szakkönyveket, közepes értékű regényt, gyenge és kevésbé gyenge novellát, átlagon felül sikerült verseket, olykor kisasszonyok bágyadt albumaiba félrevezetően melankolikus sorokat. Apa és anya megdicsérték a kislányt, ha valami, amit éppen kitalált, meglepte vagy mulattatta őket, de szerencséjére nem csináltak belőle csodagyereket, percig se hitték, hogy a kezdetlegesen szerkesztett, de sajátos belső logikával felépített, badar üzenetet sugárzó gyerekalkotásokból a hortobágyi szél üvölt a fenyérről egy eljövendő magyar Heathcliff után, gyerektoroktól nem vett komolyan senki disszonáns és formátlan rikoltást, azt hitték, játék az is.

Gyerekkorom első írói jelzésein titokzatos árnyékok lebegtek, lényüket soha fel nem táró személyek mozogtak, s míg a szülők esténként egymást váltva altatták gyermeküket, aki elandalogva hallgatta a csendes beszédet tündérekről, manókról, hős férfiakról, nőkről, leginkább Dorian Grayhez hasonlított, magába szívta, amit a közeledő éjszakában a szülők valaha megismert vagy saját leleményű mesevilága közvetített, de a hangjuk puhasága mögött, a mesékkel párhuzamosan mást is érzékelt, míg az álom el nem nyomta, a hallott szöveget korrigálta némán. Hétsingi Koponyányi Monyók nem erdőben élt, hanem a Kossuth utcán, és selyemhernyót tenyésztett, abból élt, nem volt munkakerülő, és sosem evett kását, mint ahogy Hófehérke sem evett mérgezett almát, csak zöldborsót, (…). Szöveg és kontroll és javítás egyszerre működött a tudatomban, ez a korai képességem is rögzült, ezért tudtam az iskolai órán regényt írni, ha felszólítottak, folytatni a verset, hatodik gimnazista koromban a Pedagógiai Intézet vizsgálatán ezt el se hitték nekem, s mikor próbára tettek és megálltam, zavartan és ellenségesen néztek rám, mint egy csalóra, aki egyszer csúful végzi, mert se hencegésen, se hazugságon nem kaptak rajta, egyszerre két tevékenység hibátlan lebonyolítását végző aggyal áldott-vert meg a születés, illetlennek és felháborítónak ítélték. A Vergilius-ügy, amelyről gimnazista éveim alatt lesz még szó, szintén nem keltett lelkesedést. Olyan szabálytalan voltam, mint maga a szabálytalanság.

Szüleim nem szidtak, nem dicsértek érte, nem szégyenítettek meg, tudomásul vették, így születtem, nem csak szellemi, genetikai tekintetben is nem egy sajátos ágat produkált a két família. Minden Szabónak van valami problémája a szemével, anyámék féltették a látásomat, a látásromlás esti olvasással való fokozását azzal védték ki, hogy lefektetés után addig meséltek, míg el nem altattak. A hét páratlan napjain anyám, pároson apám volt az esti mesemondó soros, anyám maga írta tündértörténeteit hallhattam sorra, vagy rokonairól rögtönzött meséket, bámulatos képzelőereje sodrásának erejét csak később méltányoltam igazán, hisz hol volt még akkor az űrutazás, mikor anyám mesehősei számára régen nem volt probléma a lábolható levegő, vagy a valami golyóba belehelyezett és űrbe kilőtt bosszantó városi figura, atyafi vagy ismerős. Anyámtól értesültem, saját meséjéből, hogy a boldogságnak gyűrűje van, le ne lopják a kezemről, ha egyszer én is viselhetem, mert akkor örökre elveszítem a derűt és biztonságot. Azt is tőle hallottam, figyeljek az erdőben, mert van muzsikáló fa valahol, felgördülő ajtókéreggel, amelynek rejtekében ellopott szívemet aranydobozban őrzi egy törpe. Anyám tenyerében forgatta a mindenséget, és a színek ezerszeresre gazdagodtak szavai nyomán, nélküle nincs Tündér Lala, se Sziget-kék, vagy Bárány Boldizsár. Az olvasóktól riadtan könyvelek el egy-egy visszajelzést, mert tudom, nem nekem szól: anyám hajdani szavának adok csak hangot a szerkezettel, mikor a gyerekekhez beszélek, s ha szállok, az ő letört szárnyai segítik a mondanivalót. Ha ezen a téren kinyílt volna előtte a pálya, a nagyvilág gyermekkönyvtárát gazdagíthatta volna, de kéziratai útnak indítását apám vállalta, aki közelében a legtényszerűbb realitás is füstté vált, személye és mozdulata eleve elriasztotta bármilyen siker lehetőségét. Maradtak hát kéziratban a mesék, papír és az én emlékezetem őrizték meg Borka boszorkányt a falra rajzolt karikákkal, amelyek nyomán a vályogból megindul és csepeg, csepeg a vályog mögé tárolt ember vére, amely azonnal pillangósereggé izmosul. Anyám látta, amit elképzelt, de tudta velem láttatni ugyanezt, élete sok buktatóján átsegítette saját mondatainak varázsereje. Milyen lett volna költőnek, ki tudja, dédanyám széttépte a verseit, az egyetlent, ami megmenekült Gizella nagy-nagynéném holmijai között, beledolgoztam a drámává alakított Régimódi történet egyik felvonásába. (…) Ha anyámról szólok, mindig meghatódom és elszomorodom, mert mindent, amit tudok és életemben létrehoztam, az ő tehetségéből örököltem, és mindent neki kellett volna megkapnia, amivel az élet engem megajándékozott. Egyébként felnőttként is rögtönzött mesét nekem, akkor csak néztem azt az emberi-írói csodát, aki volt, én megszabtam a témát és ő rögtönzött, indult azonnal a perc szülte történet, a kész, menet közben komponált remeklés. Anyám holtáig mesélt, nagyobb hozományt, mint a mesemondó képességét nem adhatott anya a gyermekének, mint amit én tőle örököltem.

Apám velem adott kincse más volt, ő alám dúcolta Európa tartóoszlopait, az antik kultúra világát, az ókor nagy családregényeivel, a klasszikus eposzokkal, a pogány istenek történetébe itt-ott beleszőtt egy-két adatot a keresztény mitológiából, az üdvtörténet eseményeiből, ez utóbbi, mint később kiderült, nem volt szerencsés, de ezt akkor még rejtette a jövendő. A klasszikus ismeretek átadása az Ágyai Szabók családi tradíciója volt, apám, fia nem lévén, lányát részesítette ugyanabban az oktatásban, amivel őt nevelték. Még nem voltam három, mikor elkezdett eligazítani a tudományok nyelvében. Grammatikát nem tanultam tőle, csak szavakat, azok könnyen rögzültek, apám az ablakra mutatott, azt mondta, fenesztra, ismételjem, ismételtem: fenesztra. A székre mutatott, kérte, mondjam, szella, ezt is mondtam, ez is rögzült a magyarosított igealakokkal együtt. Megyünk ambulálni? – kérdezte, és rögtön felfogtam, szokott sétájára invitál, persze hogy mentem ambulálni vele, és vidám jelzéseire, nézzek csak az égre, szép idő van, nyár ugyan, de a szol, a nap non ardet, nem perzsel. Télen a fogalom visszatért, mikor rézcsipkés ajtajú majolikakályhánk hengeréhez simulva nagy boldogan közöltem, nem ardet, a csempe megfogható. Apám nem ismert tündéreket, mikor ő altatott, Mári dajkájától hallott históriákkal gazdagította világomat, a hajdani dajka meséiben több erőszakos cselekedet és borzalom volt, mint Arany összes balladájában, ilyen előképzés után, mikor már kifogyott a dajka történeteiből, a betyárhistóriákból és a szülőfaluját mosó Körös folyó víziszörnyeiből, rátért a nagy európai regényekre, az ókori eposzok részletekben való ismertetésére, elkezdte nekem mesélni a trójai háborút meg Odüsszeusz útjait. Mire évek alatt összes ókori ismeretét átadta nekem, kiegészítésképpen még ismertette az Aeneis-t is, hadd legyen ez a fura világ körülöttem még kerekebb. Életem sarkkövei lettek ezek az eposzok, hallatlanul érdekesnek találtam az eseményeket, izgalmasnak a szereplőket, meggondolandónak mindazt, ami egy emberrel élete folyamán történhet. Az Attreidák családját úgy ismertem, mint a magam famíliáját, Oidipusz apámnál ugyan nem az anyját vette feleségül, csak a nővérét, de az is elég volt meghökkentő magyarázatnak arra, mi mindent találhatnak ki ártásunkra vagy javunkra azok a mi istenképünkhöz annyira nem hasonlatos ókori églakók. Bátorságot és nemes erkölcsi tartást is tanultam Antigoné révén, nem ajánlottam volna, hogy Kreón meglátogasson bennünket, bár Agamemnónt még jobban lenéztem, hisz micsoda apa az ilyen, akinek fontosabb a széljárás, mint a gyereke. (…) Gyerekként Achillesbe alighanem szerelmes voltam, ha nem is tudtam, hogy az vagyok, megviselt a probléma, ami elé őt állították, mégiscsak iszonyú, hogy választania kell: ha örök életű akar lenni, nem lehet a világ legendás hőse, ha viszont a halál mellett dönt, mindörökre megjegyzik a nevét. Ilyen férfit kértem magamnak a jövőben, ilyet, akit végzete bonyolult helyzetbe kényszerít, ilyen lett a később életembe lépő Vörös Pimpernel is, az Achilles-szindróma új jelentkezése. Jókai reformkor-világa Szentirmay Rudolffal végképp meggyőzött, csak Posa márki-szerű hőshöz mehetek majd feleségül, vagy bonyolult életútú, nagy ügyért veszedelmet vállaló személyiséghez. Apám meséiből megtanultam, Helénával – ha látnám – ne álljak szóba, de Pénelopét vagy Hekubát szeretni kell. Mesélő hangja elcsalt Knosszoszba is, a Thészeusz-mondakört is megismertem. Homérosz után jött Vergilius, az Aeneis-szel már nem volt sikere apámnak, a Creusa-epizód disszonanciáját gyerekként is kétellyel fogadtam, Maecenas és Octavianus irodalompolitikai buktatói megértéséhez pedig még érnem kellett, időbe telt, sok évtizedbe, mire megfogant bennem saját magam életrajzi regényeként egyetlen hiteles története, regényem, A pillanat. (…)

Mikor apám észrevette, magam gyártotta verseket kiabálok, elkezdte a poétika oktatását is, s módfelett élvezte. Bizarr szavakon gyakoroltatta a verslábakat, „egy hosszú, két rövid, úgy hívják, daktilus, van rengeteg rokona, ha megfordítod és a rövid szótaggal kezded, anapesztust hallasz, mondd utánam: bácsika, jó cica, rókafi, Pó vize, egy hosszú, két rövid, két rövid, egy hosszú. Figyelj, ismételd: Ifi szép, szép Ifi. Persze hogy felismered, jó a hallásod, majd segít a füled.” Mikor megtanultam, ami aznapra lecke volt, jutalmul kaptam egy jambust vagy pyrrichiust. Elbűvölő korszak volt, bár a Szabók és Jablonczayak egyaránt némi idegenkedéssel néztek rám, ha az utcán véletlenül összeakadva valamelyik általuk kimondott szót villámgyorsan áttettem verslábbá, és az arcukba kiáltottam.”

Szerkesztette: Juhász Valéria

forrás: PIM
a kép forrása: http://barabasvilla.hu/esemeny/szabo-magda-100/