WERNER ÁKOS AJÁNLJA

Éric-Emmanuel Schmitt - Elveszett édenek

Éric-Emmanuel Schmitt rövidebb kisregényeivel már sok évvel ezelőtt találkoztam, és megható történetein keresztül egy igaz és tiszta szívű írót ismerhettem meg benne. (Oszkár és Rózsa mami, Ibrahim úr és a Korán virágai, Noé gyermeke. Amikor megláttam a könyvesbolt polcán a számomra még új, az Elveszett édenek című új regényét, gondolkodás nélkül siettem vele a pénztárhoz. Ez a regény, mint kiderült egy elég komoly és majd még több kötetet is előrevetítő vállalkozás arra, hogy az emberiség történetét a kezdetektől újra elmesélje. Az ősi mítoszokat és a bibliai történeteket finoman kiemeli a hihetetlennek tűnő elbeszélési módjukból, de azok lényegét és tanulságát megtartva ír a bűnök és az erények jellemformáló erejéről.

Ebben az első kötetben mindjárt Noé korába csöppenünk bele, de a szereplők természetesen nem azonosak az ismert alakokkal. Talán egy kicsit hihetőbben, és a mai tudományos kutatások eredményeit is figyelembe véve próbálja rekonstruálni azt a történetet, ami a későbbiekben a Bibliából lett ismert, ahol azonban a sok csodás körülmény inkább Isten és az emberek kapcsolatáról szeretne valamit elmondani, arról, hogy mi emberek ne a gonoszság rabságában éljünk, ami elpusztít körülöttünk mindent, hanem a jóság és igazság szövetségesei legyünk, hogy nemzedékeken át gyarapodhassunk és boldogulhassunk az életben. A vízözön ugyanakkor csak a háttere ennek a történetnek, ahol inkább egy sokra hivatott család drámáját tárja elénk az író. Hogyan vezet az apa képmutató, hazug, álszent és önző magatartása egy család széteséséhez, és hogyan újul meg az a megbocsátás, a türelem és az áldozat révén.

Kazuo Ishiguro: Napok romjai

Ennek a regénynek a megfilmesített változatát már bizonyára nagyon sokan ismerik, és tekintve, hogy néhány szükségszerű filmes megoldástól eltekintve elég pontosan követi a forgatókönyv is az eredeti történetet, azt gondolhatnánk, hogy kár is elolvasni, ha Sir Anthony Hopkins és Emma Thompson remek játékával is megismerhető az. Sok évvel ezelőtt én is láttam már a filmet, mégis elolvastam. Sőt olvasás után még egyszer megnéztem a filmet is. Lám ez a kétféle találkozás sokszor tényleg erősíti és kiegészíti és nem kizárja egymást. És jó volt most már a történet magában is érdekes és izgalmas szövésén, valamint egy letűnt világ díszletein túl odafigyelni a mélyebb jelentéstartalmakra és lelki rezdülésekre. Arra, hogy megszokásaink rabjaként sokszor milyen késedelmes szívűek vagyunk, vagy hogy a naiv jószándék végzetesen vak is lehet, de igazi romok mégis képmutató és igazságtalan ítéleteink nyomán keletkeznek.

Hamvas Béla: Scientia sacra

Vannak olyan könyvek, amelyeket nem egy lendülettel érdemes végigolvasni, hanem mindig ott kell legyen a kezünk ügyében, vagy az éjjeli szekrényünk közelében. Olyan meghatározó könyvek ezek, amelyek szerkesztésük és mély tartalmuk miatt is esszenciális alkotások. A legfinomabb aszúkhoz hasonlóan kortyonként lehet élvezni az ízüket. Most is volt olyan időszakom, amikor két könyv elolvasása közben aprókat kortyolva élveztem Hamvas Béla azon gondolatait, melyeket a Scientia sacra című könyvében hagyott ránk. Ahogyan a pápai etikett szerint a Tokaji aszú az egyetlen bor, amelyet kibontott állapotában is fel lehet szolgálni akár Róma püspökének is, úgy Hamvast is bármikor behajthatjuk, hisz frissessége időtlen.

Tom Holland: Keresztény világ - A nyugati gondolkodás születése

 Ez egy igen részletekbe menő és átfogó munka, mely több mint 700 oldalra gyűjti össze a legfontosabb hatásokat, amely megteremtette az európai gondolkodást, mely Tom Holland meglátása szerint alapvetően még ma is keresztény. Kezdve az ókori görögöktől, a perzsáktól, a zsidó gondolkodás és vallási szokások közvetlen hatásán és az iszlám térhódításán át, egészen a középkori Európa népeinek termékeny és befogadó lelkületéig, ahol meghatározó lett az a hit, amely eredetileg és még a kezdeti évszázadokban is olyan botrányos volt. De felfogható ez a könyv egy olyan kultúrtörténeti utazásnak is, ahol útitársaink az európai kultúra legkiemelkedőbb történelmi alakjai, filozófusai, gondolkodói és szentjei, akiket e könyv segítségével személyesen is megismerhetünk.

Tim Marshall: A földrajz hatalma

Ez A földrajz fogságában című könyvének a folytatása. De ez került előbb a kezembe, így most kivételesen fordított sorrendben fogom olvasni a köteteket. A sorrend amúgy nem számít, mert csak az a különbség, hogy az egyes kötetekben más-más országokat mutat be. Tim Marshall brit újságíró két kötetben veszi sorra a legjelentősebb országokat, amelyek bár jelentősen befolyásolják a világtörténelem alakulását, saját földrajzi adottságaik korlátai között kell éljenek, ami saját magukra nézve sokkal meghatározóbb, mint azt elsőre gondolnánk. Ezt a szemléletet vizsgálva mutatja be az elmúlt évszázadok történelmét, és gondolkodik előre a várható jövőbe tekintve.

Ivo Andric: Híd a Drinán

Ez megint egy klasszikus szüleim polcáról, amelyet a korábbi években még nem nyitottam ki, bár többször megakadt rajta a szemem. Jelenleg Bosznia-Hercegovina határvidékén található az a híd, mely még Mehmed pasa parancsára legendákat termő sok szenvedés és megpróbáltatás árán 1571-ben készült el. Ez a regény örök emléket állít az itt élő népeknek, akik legalább olyan szilárdan állták ki az évszázadok viharait, mint amilyen erővel áll még ma is ez a híd. Sok mindenben különböznek azok, akik itt ezen a mindig is határvidéknek számító földön születtek, vagy ide vetette őket a sors, de bizalmatlanságuk, félelmeik és eltérő szokásaik felett átível közös történelmük és hűségük ehhez a helyhez, mely a nehéz órákban összekötötte és testvérré formálta őket.

SZABÓ ILDIKÓ AJÁNLJA

Orosz István: Apakönyv

Orosz László tanár úr, akiről a könyv szól, szülővárosom ikonikus alakja volt. Tudós tanár; tudós és tanár. A városban az én kamaszkorom idején két gimnázium versengett a legjobb címért; a tanár úr az egyikben tanított, én a másikba jártam. Magyartanáraim olyan tisztelettel és elismeréssel beszéltek nekünk mégis róla, a rivális iskola tanáráról, hogy magyarszakra készülő gimnazistaként mindig alaposan megnéztem, megfigyeltem őt, ha a könyvtárban vagy az utcán megláttam; s csodálattal hallgattam előadásait azon néhány alkalommal, ami megadatott nekem. Kiváló irodalomtudós volt, Jókai-, Katona József-, Berzsenyi-, Németh László-kutató; a „Spenót” egyik szerzője, írt verstant, a Forrás folyóiratban publikált. S milyen ember volt? Nemrég mesélte nekem el egy esetét vele könyvtáros kollégánk. Éppen egy egyetemistát szolgált ki, amikor meglátta a tanár urat, aki szokása szerint kutatásaihoz jött anyagot kérni tőle. A könyvtáros a tanár úrhoz fordult, az egyetemistát megkérve, hogy várakozzék. Orosz Laci bácsi ezt kikérte magának, és ragaszkodott ahhoz, hogy az érkezési sorrendet betartsák, és ő csak az egyetemi hallgató után következzék.

Valami különös titka van: úgy éreztem, azt sejtettem; elhallgatásokból, tanáraim udvarias csendjeiből. Aztán a rendszerváltás után már beszélni is lehetett róla. Teljes történetét azonban csak az Apakönyvből ismertem meg: 1956-ban börtönre ítélték egy ideológiai kérdés miatt; feleségét a tanítóképzőből elbocsátották; ellehetetlenítették a fiatal tanár házaspárt. Elérhetetlen távolságba került Kecskeméttől egy pesti vagy szegedi egyetemi katedra, amelyre készült és vágyott. Orosz László életén keresztül kora irodalom-, oktatás- és kultúrpolitikájáról, valamint a helyi hatalmi elitről is sokat megtudunk az Apakönyvből, melyet fia, Orosz István író és grafikus írt megrázó őszinteséggel, gyermeki szeretettel, a felnőtt felismerésével és megrendülésével.

ORAVECZ MÁRTA ajánlja

Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógia

Jón Kalman Stefánsson olyan helyen él, ahol már a 12. századtól kezdve hagyománya van a sagáknak, a történetmesélés különös formájának. Ahogy az ősi művekben, úgy Stefánssonnál is egybefonódik a vers és a próza, a lírai hangvétel a történetmondással, illetve a magával ragadó tájleíró részekkel. Ízig-vérig izlandi regényt olvashatunk az 1900-as évek elejéről Az ember szíve - Az angyalok bánata - Menny és pokol három részében. A víz, a hó, a jég, a gleccserek birodalmában élet és halál mezsgyéjén emberi sorsok rajzolódnak ki a Nyugati-fjordokban, Ísafjörðurben. (A regény olvasása közben sokszor kerestem meg magam is a valós helyszíneket, és csodálkoztam rá Izland természeti szépségeire.)

Az elemi erejű természeti környezet mellett Stefánsson számára a törékeny emberi élet és lélek a középpont. A menedéket kereső fiú szenved a társ, a halott barát hiányától, s próbál erőt meríteni saját magából, azokból az emberekből, akikkel útja során találkozik. Egymásrautaltságuk ezen a vidéken természetes, hiszen együtt könnyebb a túlélés, mint egyedül. A fiú megtapasztalja az élet kiszámíthatatlanságát, melyen átsegíti a könyvbe, az olvasásba vetett hite.

Ahogy Steffanson írja: „Mégis a szavak azon kevés dolgok közé tartoznak, amelyek tényleg mindig ott vannak kéznél, mikor úgy tűnik, minden más cserben hagyott minket.

JAKAB EDIT KATALIN ajánlja

Minden egyes romhalmazban, temetőben házban, faluban, városban, repülőgépben, de még a szél sodorta műanyag zacskókban is történetek laknak, vagy sorsok töredéke.

Sors – amit magunk alkotunk azzal, hogy élünk. Az istenek szövedéke.”

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség

Egy újabb izlandi regényt olvasok nagy örömmel. Az izlandi regények világa és nyelve maga a költészet, úgy hírlik, Izlandon mindenki ért a költészethez.

Ebben a regényben a hősök életútja válik költeménnyé. Döbbenetesen fonja egybe a szálakat az író.

A párhuzamosan folyó elbeszélésben megjelenő történetek úgy fonódnak egybe, hol motivikusan, hol ötletszerűen, mint a réges-régi sagákban a lassan hömpölygő családtörténetek. Csodálatos az izlandi táj. „Olyan későn tavaszodik, mint a pokolban.” Falvak, távoli vidékek lakói találkoznak, emlékeznek, csodálatos zenéket ajánlanak egymásnak, hallgatnak, nézik a csillagokat, vagy csak szeretik egymást, rácsodálkoznak egymás lényére, és élvezik egymás társaságát, élik hétköznapi életüket a kemény hidegben, a kemény munkával teremtve szeretetteljes családot, élvezetes ételekkel és történetekkel tisztelve meg egymást.

Rejtélyes a történet elbeszélője, mintha amnéziában szenvedne. Nem tudja, ki ő, hogy került ide, miért pont ezt a történetet meséli éppen, mért nem folytatja? „Nem tudom, miért kellett a jelenet közepén abbahagynom - Pétur éppen átnyújtotta Gudridurnak a könyvet, amelyet a Sátán öccse kedvezményes áron adott el neki.” Tényleg, mintha a történet írná önmagát, nem az elbeszélő. Olyan, mintha a fel-felmerülő emlékekben, a történetek mesélésében lenne a magyarázat a kilétére, ezért mondja, mondja egymás után a szereplőkkel történteket kitartóan.

„Soha nem láttam még ilyen világító szempárt” „Gudridur sokszor megfeledkezik magáról. Akár órákra. Nincs jelen. Gyakran előfordul. Mintha nem lenne képes megérteni, hogy az élet küzdelem. Hogy az embernek soha sehol nem szabad elengednie magát, legkevésbé itt, kétszáz méterrel a tengerszint felett.”

A történetek rétegei a szereplők emlékezetének határáig érnek, olykor a síron túlról küldött üzenetekben teljesednek ki, életeket, éveket, sok-sok generációt felölelve hömpölyögnek tova, és kapcsolódnak egymáshoz. És közben szól a Beatles, John Coltrane és Bach is. „Nincs jó nap John Coltrane nélkül, magyarázza. Meg akarta változtatni a világot, a zenével egyesíteni az emberiséget, harmóniát hozni létre a Földön.”

Kifinomult nyelven szólnak egymással, költői nyelven, szenvedélyesen, szerelemről, szépségről, halálról, az élet nehézségeiről. „Az élet boldogság alakú volt, az idő összegömbölyödve feküdt az oddi konyhaasztal alatt, akár egy álmos kutya, nagymamája és nagypapája pedig minden kérdésre tudták a választ, biztos sarokoszlopai voltak a világnak.” - A szerelmet nem szabad meggyilkolni” fejezetben.

A fejezetcímek is rendkívül sokatmondóak: „Némelyek kerítésoszlopok, mások slágerlistát csinálnak a halálnak…- aztán az I love Parist is hozzáadjuk a halál slágerlistájához”

Mintha ezt a gondolatmenetet követné az elbeszélés logikája: „Talán az ember minden időben él” - mintha valóban ismétlődnének a karakterek, a nemzedékek mintha tükröznék egymást, a történetek szálait mintha a következő generáció szőné tovább. Mintha őriznék magukban a korábbi generáció minden örömét és szomorúságát. „Eiríkurben valami olyasmi van, amit ő úgy nevezett, a szomorú húr. Vagy a család szomorú húrja.”

„Mi lesz a világ történeteivel? Ki őrzi őket? …Lehet, hogy mindez csak az én fejemben történik? Talán kiderül, csak nem most rögtönt, mondja.”

Hogy kiderül-e vagy sem, ahhoz el kell olvasnunk a könyvet, élvezetes olvasást kívánok.

Darvasi László: Neandervölgyiek

„Egy gyerek, egy tanár, egy toll és egy könyv meg tudja változtatni a világot” Malala

Vagy lehet, hogy a „könny” változtatná meg a világunkat?

De hová lettek a 3. kötet végére a regényből a „Könnymutatványosok”? Hova lettek a legendák, a mesék? Eltűntek a történelem rég letűnt szereplőivel együtt, és magukkal vitték taligájukon a könnyeket, amely a neandervölgyiekben már megvolt? Elvitték az emberi együttérzést és hitet, a reményt, a túlélésre, a megmenekülésre?

Darvasi László csodálatos történetfolyamának, a Neandervölgyiek című 3 kötetes regényének az elolvasása után maradt bennem ez a megválaszolatlan kérdés. Ez a családregény, amely egyben nemzet- és kortörténet is, Darvasi akadémiai székfoglalója volt a Magyar Művészeti Akadémián, amelyhez elmondott beszéde során értelmezte a maga számára az írás jelentőségét.

Tehát a regénytrilógia első 2 könyvében még jelen vannak, még mentenek, még siratnak! Talán pont ez a siratás, a magyar történelem „vérzivataros századait tekintve” az egyedüli helyes olvasói gesztusunk is, hiszen minden háború, minden nyomorúság, holokauszt ellenére is túlélnek az anyák – a főszereplő Erna, mert az anyák temetnek, szülnek és temetnek, sírnak és részvétet éreznek, szenvednek és szenvedtetnek a szereplők, mintha a történelmet alulnézetből mutatná meg Darvasi László, mintha már csak abban tudna megmutatkozni a túlélő neandervölgyi bennünk, hogy még képesek vagyunk-e részvétet érezni és kelteni a szenvedők iránt.

Szenvedélyes szerelmek, szeszélyes grófnők, csodálatos festői kert, amely talán helyre tudná állítani az értelmes élet reményét, hogy van, miért, van kiért túlélni minden szörnyűséget, mert még vannak anyák, akik küzdenek a gyermekeikért, gyermekek, akik kiássák az apjuk csontjait. Az édeni „kert-Magyarország” eszménye ott lebegett a két világháború közötti országban, Móricz Erdélye, Németh László reménye egy jobbá álmodott hazáról. De a történelem során ez a csodás kert elvadul, megsemmisül, széthordják, temetővé változtatják a pusztító hordák, de fakad belőle ellenállás is, és humor, öröm, a megmaradás jelképévé váló

„Puttó Lacrime” szobra, aki mindig visszakerül, megmenekül, mint Arany Sámuel, akit megformáz, vagy Tibi bácsi tragikus története, mind, mind olyan szereplő, akiket megsiratunk, akik a letűnt világok jelképeivé válnak. Darvasi meséjében életre kel a kipusztított generációk hosszú sora, akik mennek a sír felé, az egyszerű emberek sorsának elbeszélése a történelem

alulnézetből perspektíváját kínálja. De mégis az író olyan elevenséggel, szeretettel festi le ezeknek az emberi sorsoknak a lényegét megragadva, hogy felkelti a részvétet és a kíváncsiságot is, hogy a mélyére nézzünk a szenvedésüknek, hogy megpróbáljuk megérteni generációk, családok passióját, ráismerve a saját családi legendáinkra, történeteinkre, igazolva a hitelességét, igazságát. Mert velünk történik mindez, szerelem, születés, halál, részvét.

Hömpölygő mesélés, de igaztörténetekkel, és a 3. kötetre eltűnő mesebeli hősökkel, a „könnymutatványosokkal”, akik a végén már nem jönnek vissza, és nem mentenek ki senkit „bűzös, infernális szekerükkel”. Hová lettek a Könnymutatványosok? Miért tűnik el a 3. kötetből a „dögszekér”, aki méltóztatott hazacipelni a háborúból Lackót, megmenteni Radu Kiptert, aki elvitte végérvényesen a grófnőt, hová lettek a könnyező alakok, akik mindent tudnak, akik századokon át vonszolják ezt a tudást, az életigenlést, és Ernát is Karolinát is szállítják, a grófot is végveszély esetén, akik hazahozzák Arany Sámuelt, Arany Ármint”? Miért? Mert kiveszett rettenetes századunkból a Könny? a részvét, az igazi érzelmek? S nem maradt más helyette ebben a mesétlenített világban csak a szörnyűség. Kivesztek a nagy formátumú egyéniségek, bárók, Esterházy grófok, kormányzók, festők és költők, Édes Anna- szerű erkölcsös cselédlányok, akik mind letűntek az Időben, és nem maradt más csak a kisszerűség, az árulás, a szomorúság és a vigasztalan, könnyek nélküli szembenézés: Íme az ember!

Ilyen szörnyű az ember? Mert ebből az 1908-1957-ig tartó regényből épp ez olvasható ki!»Vigyázó, mit mondasz az éjszakáról,vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?«Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lesz?” kérdi Ady 1918-ban Ésaiás próféta szerepében. „Óh, miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, /ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? /Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk,/ mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.” A költő mint krónikás, mint a lejegyzője minden szörnyűségnek, felmutatja-e az „Ember az embertelenségben” állapotban az embernek maradás humánus útját? Megőrzi, visszahozza az életbe Ernát többször is, talán ő a nagy túlélő, aki megpróbálja a maga természetes intelligenciájával és szépségével megőrizni az igaz emberségét, megmentve a holocaustból épp hazatérő Arany Ármint a lincseléstől, fel tudja mutatni, mint Emerenc az igazi keresztény lelkületet, hiszen egyenessége, találékonysága megőrzi a családját.

Kíváncsian várom a folytatást! Reménykedve, hogy van még bennünk annyi a neandervölgyiekből, hogy részvéttel olvasunk, hogy könnyeket csal a szemünkbe az a transzgenerációs szenvedéstörténet, amely a legközelebbi múltunkat jellemzi, és amely a déd- és nagyszüleink, apáink életét befolyásoló történelmi folyamban megőrzött emberségét „mégis” képes volt továbbadni.

GOMBOS PÉTER ajánlja

Karl Ove Knausgård: Szerelem (Harcom 2.)

Karl Ove Knausgård nagyon gyorsan robbant be az irodalomba. Persze, lehet, hogy csak nekem tűnik ilyen rövidnek ez az idő, de azt talán nem túlzás állítani, hogy míg a kétezres évek elején még kevesen ismerték, a tízes éveknek már meghatározó szerzője volt – világszerte. Amikor a Harcom című sorozatát elkezdtem, természetesen engem is az foglalkoztatott, „mit tud ez a fickó”, mivel vette le a lábáról a szakmai és laikus közönséget is. Nem tudom, érvényes-e a válaszom, de ha igen, akkor azt a széria második, Szerelem című kötetéből kaptam meg.

Knausgård látszólag semmi különöset nem csinál, „csak” elmeséli élete bizonyos epizódjait. Nem kronologikus rendben, de sok apró részletet is megmutatva, gondosan ügyelve a pontosságra, s a vívódásokba, a lelki folyamatokba is bevonva az olvasót. Így aztán részesei lehetünk egy olyan életnek, amely szinte átlagosnak mondható (még az alkoholista apával, a válással, az új szerelemmel, az új házassággal is), persze az írói sikereket leszámítva. Különösen érdekesek azok az önreflektív részek, amikor például a második kötetben elmeséli, hogy is született meg benne az ötlet az elbeszélés módját illetően az első kötet egy fejezetével kapcsolatban.

De nagyon helyes az is, amikor nagyjából másfél könyvnyi visszafogott (inkább visszatartott) feszültség szakad ki belőle azzal kapcsolatban, milyen a sok szempontból idealizált svéd társadalomban idegenként (norvégként) élni. (A kifakadás egyszerre nagyon vicces és kemény…)

Magyarként felemelő Esterházy Péter iránti tiszteletét, érdeklődését megtapasztalni (a könyvesboltban sokáig szemezett a Harmonia caelestisszel, s végül csak azért nem vette meg, mert nem svédül szerette volna először elolvasni), ahogy általában szimpátiát kelt őszintesége, gyakori problémázása hétköznapi helyzetekben vagy éppen a gyerekeivel kapcsolatos felemelő élményeinek emlegetése.

Aztán a Szerelem végén azt is megosztja velünk a szerző, hogyan tisztulhatott le benne e különös regényfolyam formája, stílusa.

„Az egyetlen, amiben értékel láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és az esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi a műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása?” (556. o.)

Lám, milyen egyszerű egy remekmű titka…