Könyvforgatók

2018 01 jan

2018. 01. 01.

Kovács katáng Ferenc

Részletek: Kategória: Könyvforgatók; Megjelent: 2018. január 01. hétfő, 11:26; Írta: Super User; Találatok: 19452

Könyvforgatók

A HUNRA interjúsorozata az olvasásról olyan személyekkel, akiknek a gondolatai az olvasásról véleményformáló hatásúak.

Kovács katáng Ferenc

A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. 1982 óta él Norvégiában. Az Oslói Egyetem Média és Kommunikációs Intézetének nyugalmazott médiamérnöke. Fest, rajzol, kiállításai voltak Magyarországon, Bulgáriában, Norvégiában. Illusztrációi jelennek meg folyóiratokban, szépirodalmi kötetekben. Szerkesztő helyettese az Ághegy és a Magyar Liget c. magyar nyelvű skandináv irodalmi folyóiratoknak. 14 önálló kötet szerzője (novellák, drámák, versek). 21 mű- és szakfordítása jelent meg Magyarországon. 10 antológia szerkesztője és fordítója. Számos elismerés és díj után 2017-ben megkapta a Cédrus Művészeti Alapítvány Napút műfordítói Hetedhét-díját.

HUNRA: Üdvözlöm. Az olvasóvá nevelődés folyamatáról szeretnénk kicsit többet tudni, a könyvvel kapcsolatos élményeit szeretnénk, ha fölidézné, először is, hogy mi az első könyvvel kapcsolatos élménye, amire emlékszik?

Kovács katáng Ferenc: Az első könyvélményeket hatvan év távlatában akár már el is feledhettem volna. Igen ám, de őseim rendre felidézték gyermekkori csínytevéseimet, nevezetesen, hogy leginkább a könyvekbe szerettem firkálni. Ugyan csak kis könyvtárunk volt, de abban díszes sorozatok, amiket még ma is őrzök (Arany János összes munkái, Ráth Mór, 1885., Eötvös Károly munkái, Révai testvérek, 1909., Herczeg Ferenc munkái, gyűjteményes díszkiadás, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, 1925.). Kosztolányi Dezső Alakok című fakókék vászonkötésű novellagyűjteményében (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1929.) az ábécé betűinek írását gyakoroltam, s Molnár C. Pál grafikái mellett van benne néhány illusztrációm is, fejetlen csirke, pókhasú ember. Többnyire csak ákom-bákom, bizonytalan vonalkák, krumpli alakú körök. Így történt hát ismerkedésem a könyvvel, s felnőtt fejjel valóban illusztráltam néhány kötetet tusrajzzal, számítógépes grafikával (s bárcsak Molnár C. még visszafirkálhatna!).

HUNRA: Arra esetleg emlékszik, melyik volt az első mesekönyve?

Kovács katáng Ferenc: Az én gyermekkoromban, az ötvenes évek vége felé, kiterjedt családi és baráti körünkben a gyerekek három alkalommal is kaphattak mesekönyvet, név- és születésnapra, karácsonyra. Első meséskönyvem mindjárt dedikált kötet lett: Az új erdész Sipkay Barna nyíregyházi újságíró, író első és egyetlen mesekönyve a szerző rajzaival. A belső lapon ez olvasható: Kovács Ferencnek, 1956. dec. 24. Azt azért ott és akkor még nem tudhattam, hogy előszeretettel gyűjtöm majd az aláírt köteteket, sőt, az utóbbi húsz évben magam is rendszeresen dedikálom a saját írásaimat.

HUNRA: Érték az értékben. Szívesen megnézném a gyűjteményét. Vajon köztük van még az első könyv, amire úgy emlékszik, hogy mély benyomást tett Önre? Melyik volt az?

Kovács katáng Ferenc: Az első emlékezetes könyvem akkoriban csodának számított. Egy kis fül meghúzásával a történet következő jelenete bukkant fel az illusztrációs oldalon. Minden látogatónkat megleptem vele, de el is vártam, hogy felolvassák Urbán Eszter versikéjét, miközben én előugrasztottam az új képet. „Vállán puska tölténytáska: / vadászatra megy Tamáska.” (Furfangos képeskönyv, Kereskedelmi Könyvkiadó 1956, rajzolta Németh István). Unokámra gondolva, újra kézbe véve egykori kedvencemet igencsak tanulságos dolgokat fedeztem fel benne. A borítón piros pöttyös masnis kislány tart kezében egy óriás könyvet, miközben barátságos, barna szemmel néz ki egyenesen az olvasóra. De átlapozva kiderül, hogy egy lányka sem szerepel a hat versikét s a hozzá tartozó képeket tartalmazó lapokon. Északon vagy nyugaton ilyen kötet már aligha kerülhetne a polcokra.

HUNRA: Igen, talán nálunk is ideje lenne még több figyelmet fordítani erre. Köszönöm, hogy ezt kiemelte. Mit gondol, el lehet azt mondani, hogyan válik valaki „olvasó emberré”? Ön hogyan vált azzá?

Kovács katáng Ferenc: 1957 és 1964 között Jules Verne-köteteket kaptam sorra. A hosszú leírások, az egzotikus történetek lenyűgöztek. Ezek mellett rákaptam apám innen-onnan beszerzett és dugdosott cowboytörténeteire. Titokban és sebesen magam is végigolvastam mind. Nem lettem okosabb tőlük, és azóta sem tudok egyetlen vadnyugati filmet sem komolyan venni. Időközben pedig nagyapám az én Verne-könyveimnek esett neki. A tizenötéves kapitányt (1960), a Kétévi vakációt (1961) s a Némó kapitányt (1961) a hosszú téli estéken olvasgatta. Nem lehetett véletlen, hiszen ő a Nagy Háborúban Pólában szolgált matrózként egy hadihajón. Vernének köszönhetem, hogy megeredt a nyelve, mesélt a nagyos dolgokról. Tizenhat évesen volt egy hosszú, felnőtté érlelő nyaram. Bűn és bűnhődést, Varázshegyet, Az ifjú Werther szenvedéseit olvastam. Életre szóló, meghatározó művek. Bori Zsolt Könyvtár szakköre sok nyegle ifjoncot terelt a nyíregyházi Városi Könyvtár polcai közé. Megismertük a kulisszatitkokat, a homályos raktárakat és azt, hogy könyvtárba járni természetes, mindennapos dolog. S amikor a nyolcvanas években messze északra vándoroltunk, nem volt hová szaladni egy jó idézetért vagy adatellenőrzésre. Az első 8 év alatt, míg az akkori törvények szerint látogatóba sem térhettünk haza, a könyvek csak apránként, rokonok, barátok áldozatos segítségével jutottak ki hozzánk, s állt össze mára a kb. háromezres gyűjteményünk. A könyv jó barát, a Google csak mankó lehet.

HUNRA: Igen irigylésre méltó könyvtár lehet. Már csak ott lenni is különleges élmény. A tudáson, az élményen kívül mit jelent még Önnek az olvasás?

Kovács katáng Ferenc: Az olvasás: menedék. Gimnáziumi tanárom, Koroknay Gyula (Kiskopasz), rövid ideig osztályfőnököm is, egy alkalommal sorra kérdezett bennünket, hogy mikor, hol, milyen gyakran, s mit olvasunk. A vagányabbak büszkén hivatkoztak másmilyen elfoglaltságokra, s csak akkor olvastak, ha valamelyikük rábukkant egy pikáns könyvre. Kézről kézre adták, s falták a történetet. Én nyögtem, nyeltem, bevallottam, hogy el szoktam bújni egy-egy, a hat évvel idősebb nővéremtől vagy a felnőttektől elcsent könyvvel, és alig haladok az olvasással, mert mindig elábrándozom, magam folytatom a történeteket. Kinevettek, nem is számítottam másra. A tanárom védelmébe vett, az olvasás legfelső fokának minősítette vallomásom tárgyát. Nem gondolta, hogy olajat önt a tűzre. Ez azzal járt, hogy hetekig nem választottak be a focicsapatba. De ha egy tanár mégis betett, nem passzolták hozzám a labdát. Inkább hazakullogtam, be a sufniba egy könyvvel… Az olvasás: menedék.
Sokat nem változtam. Elülök egy könyvvel hetekig is. Beleolvasok, s néhány oldal után hiába folytatom, mert máshol jár az eszem. Csupán az az új gyerekkoromhoz képest, hogy ma le is írom a fejemben kavargó „folytatást”. Legtöbbször egész másfelé kanyarodom. S hogy ne csapjak be senkit, gyakran meghagyom az idézőjelbe tett indító gondolatot. Más tollával kezdve, már a magamét írom, s csak remélni merem, hogy az én gondolataim is eljutnak egy hozzám hasonló álmodozóhoz…
Nem szerencsés dolog nagy emberek mögé bújva magunkat fedezni. Latinovits híres szerepei után nem öltözött át civilbe, élte tovább a magára öltött szerepet. Másokat is, engem is gyakran beszippant a könyv. Nem ereszt még az utolsó lap után sem. Faulkneri hangulatban nem könnyű katedra mögé állni s a legújabb adathordozókról beszélni, vagy Filmklubot vezetve Jancsó kameramozgatásáról értekezni. „Életem társa” csak figyel, órákig, napokig, míg rá nem kérdez: Mit olvasol mostanában?
Nincs egy szabad sarka, felülete a lakásunknak. Könyvek egymás hegyén, hátán mindenütt. Olvasva, olvasatlanul. Rendetlenség a rendben. Mindig ott feledkezünk valahol. A család vagy egy kupacban olvas, vagy szétszórva a lakásban. Fiunkat sem nyúztuk soha, hogy vegyen már egy könyvet a kezébe. Inkább kivenni kellett. Focizni hívtam, viharzott a lasztiért, aztán hosszú ideig nem jelentkezett. Könyv volt a labda közelében…

HUNRA: Gondolom, ez már nem változik. Fel tudna idézni egy képet, aminek a mai napig hatása van az olvasási szokására, ami mély benyomást gyakorolt?

Kovács katáng Ferenc: Gyerekkoromban nem értettem nagyapámat. Minden télen elkérte a „hajós” Verne könyveimet, szám szerint hármat. Sosem a többi hat-hét másikat a sorozatból. Nem unalmas mindig ugyanazt olvasni? Nem mertem megkérdezni. Nálunk nem volt szokás a felnőttek dolgába ütni az orrunkat. Ma én sem járok el másképp. Rendre előszedem a kedvenc könyveimet. Részben vagy egészben újraolvasom. Az Utas és holdvilág, a Szindbád s Márai naplói folyton kéz alatt vannak. S cseppet sem csak szakmai ártalom, hogy Ibsen színműveit újra és újra elolvasom. Eredetiben vagy fordításban. Az Oslóban kétévente megrendezett Ibsen Fesztiválokról rendre írok összefoglaló esszéket, s az idézetekhez, az egyes előadásokkal való hasonlítgatáshoz rendre szükségem van az eredeti szövegekre. Talán emiatt is gyakran előkapom Robert Ferguson Henrik Ibsenről szóló életrajzát (J. W. Cappelens Forlag, 1996). Ez volt legutóbbi könyvélményem az idén nyáron. Egy szeptemberi előadásra készültem belőle.

HUNRA: Az utolsó kérdésem az lett volna, hogy melyik a kedvenc könyve, de már válaszolt is rá. Ezeken kívül van még esetleg kedvenc könyve, könyvei, amit ajánlana másnak is elolvasásra?

Kovács katáng Ferenc: Hogy melyik az a kedvenc könyvem, melyet másoknak is ajánlanék elolvasásra? Kapásból válaszolok: Márai naplói. Nem indokolom meg, mert méltatlan vitába keverednék. Magammal is, hiszen a nyelvem hegyén volt Krúdytól a Napraforgó (már norvégul is olvasható, Kemény Kari igen jó fordításában), Szilágyi Istvántól a Hollóidő, Szávai Gézától a Múlt évezred Marienbadban. S akkor még az eszem s a szívem nem is használtam…
Sokan érdeklődnek tőlem harmincöt éve választott új hazámról, Norvégiáról. Sokat tudnék magam is mesélni, de a nagyok már mindent elmondtak az északi néplélekről. Ibsen, Hamsun, Strindberg, Kirkegård… A mai ismeretekhez ajánlani szoktam azokat az antológiákat, amiket többnyire magam állítottam össze és fordítottam skandináv szerzők műveiből, s vagy folyóiratban, vagy önálló kötetben jelentek meg Magyarországon. Rendszerint összefoglaló, eligazító esszét is írtam hozzájuk. Fiatalokat, nem slágergyanús műveket mutattam be. A nagy kiadók, profi fordítók – a biztos nyereség hiányában – ilyesmiket nem vállalnak fel. Én viszont Norvégiából szerzek pénzt a kiadáshoz, s magam „szerelemből” végzek minden ehhez kapcsolódó munkát.

HUNRA: Az ismeretségi körömben meglepődve tapasztalom, hogy egyre népszerűbbek nemcsak nálam, de náluk is a norvég, svéd könyvek és filmek. Reméljük, hogy egyre többen fogják megismerni ezeket, Köszönjük a munkáját ezen a téren, és köszönöm a beszélgetést és a könyvajánlásokat is.

Szerkesztő: Juhász Valéria

2017 21 nov

2017. 11. 21.

Szabó T. Anna

Részletek: Kategória: Könyvforgatók; Megjelent: 2017. november 21. kedd, 18:36; Írta: Fazekas Mária; Találatok: 21849

Szabó T. Anna József Attila-díjas író, költő, műfordító. Gyerekverskötetei közül említhetnénk a Kerge ABC-t vagy a népszerű Tatoktatok kötetet. Nemrégiben jelent meg Törésteszt című novelláskötete a Magvető kiadásában. Lackfi János 40. születésnapjára írt versével egy verspárbaj vette kezdetét (Verslavina. A nő meg a férfi ha negyven), amit több százezrek olvastak naponta az interneten.

HUNRA: Mi az első könyvvel kapcsolatos élménye, amire emlékszik?

Szabó T. Anna: Máig őrzöm azt a Weöres Sándor-kötetet, ami annyira lenyűgözött kétéves koromban, hogy megpróbáltam én is részt venni az alkotás folyamatában: belerajzoltam, pedig még egy kört se tudtam rendesen reprodukálni. Borzongató izgalom volt ezeket a muzsikáló, mágikus verseket hallgatni. Később olvastam, hogy Szabó Magda is hasonló gyerekes hálával próbálta a köszönetét kifejezni egy másik szerzőnek, Arany Jánosnak, amikor levonóképeket ragasztott az aranyozott kötés moarélapjára, mert őt is lenyűgözte a versek sugallatos zenéje. Ezt a Weöres-verseskötetet azóta is viszem magammal a vidéki könyvtárakba és iskolákba, hogy felolvassak belőle a gyerekeknek, és megmutassam, hogy milyen nagy hatással van a kicsikre is a jó könyv.

HUNRA: Egy kétéves kori emlék talán egészen ritkának számít. Akkor talán arra is emlékszik, melyik volt az első mesekönyve.

Szabó T. Anna: Kányádi Sándortól A bánatos királylány kútja. A szerzőtől kaptam a dedikált példányt („Kisannának”), amikor nagyapáméknál járt látogatóban. Igen-igen kedvemre való volt, mert versek is, mesék is voltak benne – nagy kár, hogy mostanában ezt a két műfajt Kányádi könyveiben is szigorúan szétválasztják a szerkesztők… Három meghatározó mesekönyvre emlékszem még, illetve az egyik egy sorozat volt: Benedek Elek Arany, Ezüst és Kék mesekönyvére (a Piros sajnos nem volt meg), a világ mesekincsével itt ismerkedtem meg, és hosszan borzadoztam a keleti mesék koponyahegyein; a szintén Benedek Elekre utaló Nagyapó mesefájára (de jó lenne újra megvenni!) és egy francia meséskönyvre, De Ségur grófné tollából, az volt a címe, hogy Tündérmesék – azóta is mindenhol keresem, szeretném újraolvasni. Mindig szerettem mesét olvasni, ma is szeretek. A meseterápia megmutatta, hogy a mese a felnőtteknek ugyanakkora erőt tud adni, mint a gyerekeknek.

HUNRA: Köszönöm, hogy fölvetette a próza- és a verseskötetek szétválasztását, mert valóban, szinte már természetesnek tűnik, ami egyáltalán nem az. A versekről, mesékről hogyan fordult a regény felé? Ha visszagondol, akkor meg tudná mondani, mi volt az első regénye, amire úgy emlékszik, hogy mély benyomást tett Önre?

Szabó T. Anna: Az Egri csillagok, életem első regénye. Kiskoromban rengeteg verset olvastak-mondtak nekem, és a dédnagymamám sok-sok mesét is felolvasott, de regényt iskolás koromig nem hallottam. Aztán eljött Kolozsvárra Jutka nagynéném Budapestről, és felolvasott nekem egy egész könyvet! Hatalmas élmény volt, és rögtön utána én is elolvastam egyedül, magamnak, pedig még épphogy megtanultam a betűket.

HUNRA: Ez úgy hangzik, mint egy jelentős lépés az „olvasó emberré” válás folyamatában. Ön hogyan vált azzá?

Szabó T. Anna: Rögtön az Egri csillagok után jött Gerald Durrell könyve, a Családom, és egyéb állatfajták, a maga elvarázsolt görög világával, tele érdekesebbnél érdekesebb állatokkal és emberekkel. Ki tudna ennek ellenállni? A gyermekeim már hangoskönyvben hallották először, és negyvenedszerre is ugyanolyan jó volt (legalább hússzor olvastam). Kolozsváron nagy kincs volt a magyar könyv, de édesanyám mindig nagyon odafigyelt, hogy beszerezze nekem az újdonságokat a könyvesboltos barátnőjétől, úgyhogy soha nem szenvedtem hiányt olvasnivalóban. A barátnőktől is kaptam tippeket, Dickenst például, és az anyai nagymamám könyvtárából is boldogan felfaltam minden Jókait. Hosszú nyarak voltak, tévé és számítógép nélkül, ráértünk még gondolatban kalandozni...

HUNRA: Mostanában is van sok ideje olvasni? Szabad tudni, miket olvas és miért?

Szabó T. Anna: Minden nap olvasok, és azért, mert nem élhetek olvasás nélkül. Rengeteg könyv vesz körül, sokszor épp csak tíz percre emelek le valamit a polcról, hogy elolvassak gyorsan egy tárcát vagy egy esszét – nagyon gyakran fel is olvasom a családnak. Máskor napokig olvasok egy regényt vagy egy verseskötetet. Néha egész életműveket is végigolvasok, máskor küzdök a már szinte kívülről fújt versekkel, jól ismert szerzőkkel, mert mindig maradnak titkaik. Éjjel-nappal olvasok, ha nem ülök gépnél – persze a gépen is olvasok, de az nem ugyanaz, sokkal rendszertelenebb és fárasztóbb, ráadásul időrabló is. Az e-könyv az más, az majdnem teljesen könyvélményt ad.

HUNRA: Nagyon érdekelne, hogy mit ad Önnek az olvasás.

Szabó T. Anna: Állandó izgalmat. Hol nevetek, hol haragszom, hol megrendülök, vagy éppen tiltakozom, néha mérgesen taszítom arrébb a könyvet vagy folyóiratot, mert egyszerűen rosszak a mondatok, vagy sikerületlen a fordítás. Villódzik az ember agya, állandóan problémákon töpreng, amikor olvas – tehát nemcsak gyönyörködik vagy elandalodik, hanem aktívan részt vesz a témában, a cselekményben vagy a megkomponálásban. A jó könyv mindig provokál, mindig kérdez, mindig játékra hív. A jó krimi is, a szórakoztató irodalom is ilyen, ha rendesen kitalálják, felépítik és megszerkesztik. Tanítani is tud a könyv, beavat a titkokba, kíváncsiságot ébreszt. Az olvasás ébren tartja bennünk a megoldáskeresés izgalmát. Nem enged kiégni, eltompulni, eldurvulni, kiszáradni, besavanyodni. A lényeg, hogy tétje legyen: önmagunk helyét kell megtalálnunk ebben a nagyon is bonyolult világban.

HUNRA: És melyik volt az a könyv, ami az utóbbi időkben a legnagyobb hatással volt Önre?

Szabó T. Anna: Sok ilyen van. Belekezdtem Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című hatalmas regényfolyamába, és csodálkozom, hogy miért nincs benne igazán a köztudatban vagy a kánonban, amikor olyan éleslátó figyelemmel van megírva, korszakos próza. Nem győzöm újraolvasni a Weöres- és az Arany-életművet, ők mindig ott vannak a kezem ügyében, alig teszem vissza a könyveiket a polcra, már veszem is vissza megint. Lélegzetvisszafojtva merültem bele a Polcz Alaine–Mészöly Miklós levelezésbe (A bilincs a szabadság legyen). Nagy élmény volt két gyászkönyv is, a magyarul nemrég megjelent A mágikus gondolatok éve Joan Didiontól, és Elizabeth Alexander The Light of the World című könyve. És akkor a kortársaimról még nem is beszéltem...

HUNRA: Köszönöm, hogy felhívta a figyelmet ezekre a könyvekre. Én mostanában gyakran ajánlások után olvasok könyveket, ha nem a kedvenc szerzőimről van szó. Az előbbieken kívül meg tudna még említeni kedvenc könyveit, amiket ajánlana másnak is elolvasásra?

Szabó T. Anna: Benedek Elek: Szülőföldem című kötetét mindenképpen ajánlom, mert nem ismerik eléggé. Jékely Zoltán novelláit szintén. Lator Lászlótól és Nemes Nagy Ágnestől bármit. Szabó Magdától is, de elsősorban az Ókutat. Nem sorolom tovább...

HUNRA: Köszönöm a beszélgetést és a könyvajánlásokat is.

Szerkesztő: Juhász Valéria