Népmese Hírek

Berecz András meséit hallgatni gyönyörűség. színpadon, televízióban is magával ragad, hát még otthona kertjében! Mikor napsütésben, távoli madárdal-kísérettel mutatja be a családból örökölt ősöreg gyümölcsfákat, a hajdani szőlősből hírmondóba maradt termő tőkét, és mindazt a kedves történetet, amit a zuglói kert őriz. arcán a jól ismert kópés mosoly, szavaiból a magyar tájak nyelvi fordulatai köszönnek vissza.

Jókor érkezünk Bereczékhez, ritka alkalom, hogy együtt az egész család. Az ország- világjáró néprajzkutató, énekes, mesemondó családfő, a néptáncos feleség Lilla, és gyermekeik: István, Kati, Misi és Marci. Ennek örömére gyorsan meg is örökítjük a kerti pillanatot: a vendégváró nagy sörpadot ezúttal nem körbeülik, ahogy szokták, hanem – a fénykép kedvéért – sorjában, mint az orgonasípok. Percek alatt kiviláglik: a jó kedély és a humorérzék errefelé családi adottság. S amikor az emelkedett hangulatba hirtelen belecsörren a telefon – fellépésre hívják a művész urat – a gyerekek kajánul fölnevetnek: „mobilcsicsergés”, és indítványozzák: „dobjuk ki a fészekből!” A készülék ezúttal megússza, a háznép is szétszéled, Berecz András pedig körbemutat a tágas, füves tisztáson: – A ház és a kert egykor a feleségem nagyapjáé volt. Itt állt valaha a gyümölcsös, a szőlősorok mentén szép rózsalugas, a ház mellett a jó vizű kút, az udvarvégi ólban még nemrég malacok voltak. Mára megváltozott a kép, a gyerekeknek inkább a szabad játszó-focitér kellett, életünk se engedte a komoly kertművelést. A papa szeretett finomat enni, jót inni, szerette a fákat és a Bánk bánt. Asztalos volt, aki a saját műhelyében dolgozott a pincében, és ha feljött, a saját szőlejét, rózsakertjét járta körül, a maga borát itta – az ilyen ember magasabb rendű kertet művelt, mint mi, akik csak fűnyíróval masírozunk itt le-fel. A régiek úgy mondták: „Pázsintos udvaron lakik a szegénység, ott az kamarába bészorult a szükség, onnan ki nem kerül az úri vendégség”.

Emlékfák

A kerítés mentén virágos sövény: aranyvessző, japánbirs, orgona, illatos lonc, köztük tuja, ezüstfenyő, kecskerágó, madárbirs. A ház körül színes egynyári virágok tarkállanak, hátul a veteményesben paradicsomágyás, szamócás, kis fűszerkert.
• Gondos kezek nyomát mutatja az összkép.
 – A feleségem érdeme. Ez az ő birodalma, nagyon szereti a virágokat, amerre meglát valami szépet, begyűjtögeti a magját. Ő gondozza a kertet. Én a paradicsomon kívül nem is tudom, művelek-e itt egyebet, a paradicsomnak betege vagyok! Van egy kedves erdélyi barátunk, aki Nógrádban fogorvosként dolgozik, amellett tekerőlantozik, dudál. Minden évben hoz nekünk paradicsompalántákat, hol Székelyudvar helyről, hol Moldvából, hol Palócföldről, mind másfajtát. Aztán beszámolunk egymásnak, hogy fejlődnek. A sárgát különösen kedvelem, az olyan ízű, mint a méz, nemigen jut el az asztalig, mert azt mi itt, a száráról megesszük. Az nekem a szomjamat csillapítja. Az epersor a gyermekek martaléka, nagyon sokáig terem, szinte állandóan. Erdélyben a kaszálón nő, a fű között. Ott nem szamócának hívják, úgy mondják: kicsi eper.
• A régi szép napok tanúi a göcsörtös törzsű fák? Az utolsó élő, termő ágacskájukkal olyanok, mintha már csak a szeretet és az emlékezés tartaná bennük a „lelket”.
 – Ezek valóban emlékfák. Valamikor pompás őszi- és sárgabarack, ízes szilva, meggy termett rajtuk, még piacra is hordták a gyümölcsöt. Nekünk meg nincs szívünk kivágni, amíg pislákol bennük az élet, hadd maradjanak. A kis feleségem még „alá is dúcolta” az öreg barackfát, le ne roskadjon. Annyi szép korszaka van a fáknak éltükben, holtukban is! A vadméhek fölfedezték, micsoda nagyszerű fészkelő hely az odvas fa, a madarakról nem is szólva. Olykor ragadozók is le-leszállnak a kopasz ágakra. Ilyen madármozgás, mint itt, az eperfa és bodzabokor közt, másutt nincs! Ez itt a legnépszerűbb hely. Tavasz reggel kijövök, figyelem a fekete eperfán, a bodzán, a fenyőn, az utcai ostorfákon mikor, melyik csapat jár. Vörösbegyek, rozsdafarkúk, őszapókák, vonuláskor a fenyőrigók százával. Már nagyjából tudom a menetrendet.

Hegyen-völgyön át

• Édesanyja kunhegyesi, édesapja a Felvidékről származik, önmagáról pedig azt vallja, pesti, városi gyerek volt.
– Belvárosi.
• Se a gazdag tájnyelvhasználata, se a természet iránti szeretete nem erről árulkodik
 – Ebben a beszédben sok kilométer benne van. Ragadt. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban dalokat, mesét, tréfákat gyűjtögetek. A természetszeretetet még gyerekkoromban szedtem össze. Rokonlátogatóba édesanyám nővéréhez jártunk az Ibolya tanyára, Cserebökénybe. Tökéletes síkság, hófehér tanyák, irgalmatlan csillagos ég, eperfás bekötőutak, Keleti-főcsatorna. Ott tanultam meg úszni, a Veker, s a Kurca patakban. Kirándulni meg gyakran mentünk szüleimmel a budai hegyekbe, a Pilisbe. Hétvégén édesanyám bekészítette az alumínium uzsonnás dobozt, kulacsban a citromos teát, én vittem a fűzős futball-labdát, édesapám hozta a gerelyt. Erdőben, hegyekben jártunk, fára másztam, jókat kacarásztunk. Kedves emlék.
• Az ilyet szeretné az ember a gyerekeinek is továbbadni. Szoktak kirándulni?
– Érdekes, ezt nem tudtam tovább adni. A feleségem rabja a kertnek. Ha szerszámot kap a kezébe, nem hall, nem lát, hiába szólongatjuk, hogy gyere, segíts, mert már füstöl az ámítógép, az egér megbolondult, ilyenkor nem vesz tudomást a világról. Szinte belegyökerezik a kertbe. Kirándulásra pedig gondolni se akar, mert egész héten ő hozza-viszi a gyerekeket iskolába, százféle különórára, úgyhogy hét  végén nem hajlandó autóba ülni. A gyerekek pedig gyalogolni nem hajlandók még a buszmegállóig se. Autós nemzedék. Így nem marad más, mint hogy néha elkérem magam otthonról, és ellépek a Bosnyák térig a Rákos-patak mellett. Nézegetem a vizet, figyelem, mikor költenek a vadkacsák, mikor tűnik fel a barázdabillegető, és hogy úsznak a patkányok.

Villám és Ménkű unokája

Megjelenik a ház asszonya, és teázni hív. Az emeleti erkélyről a kilátás a környező háztetőkre párizsias hangulatot lop a beszélgetésbe. A házi termésű mentatea finom illata és a szobából kiszűrődő zongorajáték pár nyugodt percre Lillát is leülteti. Mint megtudom, férjével táncházban ismerkedtek meg annakidején, és ’86- ban költöztek ide a nagyszülők: Villám Ferenc és Ménkű Margit házába. Nem tréfa, így hívták őket! A beszédes név hallatán nehéz megállnom az összehasonlítást: a törékeny, szép fiatalasszony maga is tüzes, temperamentumos természetűnek tűnik. A harmadik gyermek születése után maradt otthon, hogy a gyarapodó család és András „háttérintézménye” legyen. Szerencsére minden gyerek örökölt valamit a szülők tehetségéből, a tánc is, a muzsika is közel áll hozzájuk. Édesanyjuk azt mondja, teljes az élete, nem érzi magát bezárva, és ebben a népes baráti kör, meg a kert is sokat számít. Szeret kísérletezni. Például a ház előtt a nagypapa óriásira nőtt kedves fenyőfája alá „kísérleti füvet” ültetett. Úgy tudta, a fenyő alatt nem él meg, de örül neki, hogy mégis sikerült. – Próbálkoztunk persze sok minden mással is – kapcsolódik be a házigazda. – Kedves szomszédunk meggyőzött minket, hogy verem nélkül nincs igazi kert, ástunk tehát vermet, eltettük ősszel a friss káposztát, répát, hogy aztán tavaszra fonnyadt, rothadt kis zöldséget pakolásszunk ki onnan. A nyoma máig látszik: a néhai verem helyén ott a finom kis horpadás.
• Mint valami régészeti emlék.
– Ó, hát a kert kincsesbánya! Ásatás! Kitalálja- e, hogy az orgonabokor alatt azok a hepehupák mik lehettek?
• Talán szőlőtőkék.
 – Eleinte valóban, de később ott volt a kicsik homokozója. Négy gyerek épített benne homokvárat. Ma is süppedősebb a talaj, és a fű is máshogy nő. Vagy nézze csak meg a diófát: az volt a gyerekfa. Rajta lengett a kötélhinta, a törzs négyes elágazásában szerettek játszani, a fiúk onnan pisiltek le, ott vezettek buszt, az volt a vár. De van egy kis madártemető is a tisztás mögött, a mályvabokor alatt.

Kertek az idő mélyén

• Ez a kertek csodája, hogy az idő is otthagyja bennük a lenyomatát.
– Néha elgondolom, hogy a gyermekek elrepülnek majd, ez a ház talán másé lesz, vajon be akarnak-e jönni, hogy találkozzanak a gyerekkorukkal? Vajon lesz-e miért bejönni? Nekünk valamikor volt egy telkünk Budakeszin, a Makkos Mária templom közelében. Édesapám szeretett foglalkozni gyümölccsel, evvel-avval. Én mikor arra járok, meg kell álljak, hogy megvannak-e azok a fák, amik a keze alatt nőttek. Nem messze onnan egy kedves tanáromhoz is jártam, aki vak volt. Németh Lászlót olvastam neki, megkapáltam a ribizlibokrait, megszüreteltem a fáit. Délben leültünk az árnyékba, sós, töpörtyűs kenyeret ettünk hagymával, és az első pohár bort is ott ittam. Kadarka volt. Aludni is, meggyfa alatt, pokrócon, macska mellett milyet tudtam! Hálás a kert. Sándor Mária

A cikk a Kertbarát Magazin 2011/3-4. számában olvasható.