Hány kötet a világ?

Népek meséi, a Kossuth Kiadó és a Metropol sorozata

A Kossuth Kiadó és a Metropol Népek meséi című sorozata kétségtelenül fontos vállalkozás. A magyar könyvpiacon hasonló sorozatot korábban a Móra és az Európa is megjelentetett, utóbbi a 60-as években ért véget, előbbi pedig kifejezetten felnőtt olvasóközönségre tartott igényt. A jelenleg megjelenés alatt álló sorozatról végleges vélemény természetesen még nem mondható, az első öt kötet és a további tervezett kötetek jegyzéke mégis ad valamiféle benyomást a sorozat egészéről.

Ez a benyomás pedig némiképp vegyes; a sorozat nyilvánvaló erényei mellett érdemes szóvá tenni bizonyos hiányosságokat vagy furcsaságokat. Utóbbiak némelyike az egyes kötetekre, valamint a koncepció egészére is vonatkozik.

A kötetek kiállítása igényes, megjelenésük kétségtelenül vonzó, betűméretük és a szöveg-kép arány alapján úgy jósolnám, hogy főként a már olvasni jól tudó alsó tagozatos gyerekek érdeklődésére tart számot, valamint a mesék nagy része kínálja magát szülői felolvasásra is, itt a célközönség akár óvodásokból is állhat. Az ilyesmit persze nehéz megjósolni, s talán érdemes lenne azon is eltöprengeni, hogy miként jelöli meg valamely szöveg a maga célközönségét. Ennek praktikus oldala lehet az a kérdés, hogy mit gondoljunk a kiadók által régebben olykor alkalmazott szokásról, hogy egyes könyveket bizonyos kor fölötti olvasóknak ajánlottak.

Az itt tárgyalt sorozat bizonyos darabjainál is fölmerülhet ezzel kapcsolatos aggály, főként az Afrikai népmesék egyik darabjának brutális jelenetei kapcsán (mérgezéses tömeggyilkosság, vámpírizmus, hullagyalázás), amelyeket még a Bettelheim-féle pszichoanalitikus felfogás felől is nehéz megmagyarázni, márcsak azért is, mivel nem a főhőssel esnek meg, hanem ő az elkövető, és a tetteknek látszólag több közük van a politikai elnyomáshoz, mint valamilyen transzformált átmeneti rítushoz.

A sorozat eddig megjelent öt kötete koncepcionálisan némiképp heterogén képet mutat. Ez nem is annyira meglepő, mert – mint a sorozatszerkesztővel, Szalai Lillával készített interjúból is kiderül – a tervezett tizennyolc kötet alapvetően kétfelé osztható.

A sorozat magját az olasz Giuntinál megjelent nyolc kötet magyar fordítása alkotja (az eddig megjelent öt kötet közül kettő, az Indián népmesék és az Északi népmesék tartozik ide), melyet kiegészítenek a magyar szerkesztők által összeállított további kötetek, mint az eddigiek között megjelent Székely népmesék, Karácsonyi mesék, valamint a – tematikailag talán látszólag a korábbiakkal rokonságot mutató – Afrikai népmesék. Mondhatni tehát, hogy a sorozat címének és mottójának megfelelően („Népek, mesék, mítoszok, sokszínű világunk kulturális kincsei”) találkozunk egyfajta enciklopédikus igénnyel, illetve „kartografikus olvasásmóddal” (Gayatri Spivak), amely a mesék megismerését mintegy a világirodalmi tájékozottság kicsinyített másaként teszi elgondolhatóvá: a különféle égtájakról, világrészekről összegyűjtött mesék az adott népek gondolatvilágát, kulturális szokásait ismertethetik meg a kicsiny olvasókkal/hallgatókkal.

Szalai Lilla már említett nyilatkozatában megerősíti ezt az elvárást, amikor így fogalmaz: „a népmesékben rejlő különbségek és hasonlóságok pontosan az egyes népek közti különbözőségeket és hasonlóságokat képezik le. A magyar népmesék is annyira különböznek más népek meséitől, amennyire a magyar nép különbözik egyéb népektől”. Ez az olvasásmód azonban rögtön fölveti annak kérdését, hogy vajon milyen elvek alapján jelennek meg bizonyos kultúrák, népek vagy régiók a válogatásban. Az eddigi öt kötet és a tervezett kötetek címjegyzéke alapján pontos válasz még nem adható erre a kérdésre, de bizonyos eklekticizmus sejthető: van székely és lesz külön magyar kötet, de a szomszédos népek mesekincséből válogató kötetről nem ad hírt a jegyzék (talán a Hegyi népek meséiben lesznek szlovák és román mesék is). A nagyobb európai kultúrák közül külön kötetet kap a német és az orosz, de nem a francia, az angol, a spanyol, vagy az olasz (ami a sorozat eredetét ismervén némiképp különös). Lesznek külön cigány és zsidó mesék is (ami viszont ellentmond a kartográfia elvének), és már megjelent az Északi mesék címet viselő kötet, amely viszont teljesen a területiség elve alapján szerveződik, mivel finn mesét is tartalmaz, vagyis itt a finnugor/germán kulturális divíziótól eltekint. (Érdemes megismételni, hogy itt olaszból fordított gyűjteményről van szó, ami persze többszörös közvetítést is tételez az eredeti mesék és az itt olvasott szövegek között.)

Ugyanez az elv nyilván nem érvényesül a Kárpát-medence esetében, hiszen a székely, magyar és cigány népmesék külön-külön kötetben jelennek meg. A Balkánról szintén nem kapunk ugyanolyan távlatot, mint Skandináviáról: görög mesék lesznek, de szerb, horvát, bosnyák, albán, macedón történeteket külön nem ígér a sorozat.

A nagyobb régiók, kontinensek bemutatását már-már természetes módon eltérő távlat jellemzi. Ez nagyban hasonlít a világirodalmi antológiák, válogatások korábban már említett kritikai problémáihoz. Ha szóvá tehető, hogy az európai kultúra tagoltságáról egyenetlen képet mutat a sorozat, ez fokozottan vethető föl más égtájak kultúráival kapcsolatban. Az eddig megjelent kötetek között szerepel mind az Indián népmesék, mind az Afrikai népmesék. Már a címek is jelzik, hogy ezen daraboknál igen tágas látószöget vesz föl a(z egyik esetben olasz, a másik esetben magyar) szerkesztő, és egy-egy egész földrész őslakosainak mesekincséből válogat néhány darabot. Ráadásul egyik kötet sem jelzi, hogy a kiválasztott mesék mely népcsoport vagy kultúra köréből került be – ellentétben az Északi népmesékkel, amely minden meséhez társít származási helyet, és igyekszik minden kultúrát szerepeltetni (izlandi, norvég, lapp stb.). A két, számunkra idegen földrészt benépesítő kultúrák – úgy látszik – nem bizonyulnak kellőképpen megkülönböztethetőnek ahhoz, hogy az egyes mesék ilyen szempontból megjelölhetők legyenek, noha egy néprajzilag tájékozatlan olvasó (mint e recenzió szerzője) is sejtheti, hogy jelentős kulturális eltérések lehetnek mondjuk a szaharai beduin, a nigériai ibo, vagy a busman mesekincs között.

Az Indián népmesékben nyilvánvalóan észak-amerikai meséket olvasunk, de itt sem tájékoztat arról a kötet, hogy pontosan mely kultúra világába kapunk betekintést – pedig talán nem teljesen mindegy, hogy csiroki, sájen vagy éppen navaho mesékről van szó. (A 2006-ban Cseh Tamás átdolgozásában megjelent kötet, a Csillagokkal táncoló kojot korrektebbül járt el e tekintetben.)

Talán pont a szerkesztő már idézett nyilatkozata mutathat rá, hogy itt nem öncélú kötözködésről van szó: amennyiben egy ilyen gyűjtemény más kultúrák világát hivatott bemutatni – akármilyen szerény keretek között is –, akkor sajnálatos, ha megerősíti a távoli kultúrák homogenitásának, belső tagolatlanságának benyomását, ami a tájékozatlan olvasó számára kézenfekvőnek látszik, s az utóbbi időben sokat bírált romantikus etnocentrizmus kifejlődésében bizonyára komoly szerepet játszott.

A magyar szerkesztők összeállította kötetek között – a már említett Afrikai meséken kívül – eddig két gyűjteményt találunk, a Székely népmeséket és a Karácsonyi meséket.

Utóbbi különösen kilóg a sorból, mivel kizárólag műmeséket tartalmaz, sőt Ady és Dsida ismert verseit, valamint a Mennyből az angyal szövegét is. A mesék színvonala itt igen egyenetlen, de nem csak a beválogatott szövegek némelyikének esztétikai sutaságaival akad gond (B. Radó Lili és Mentovics Éva negédes meséi műkedvelő írásmódról árulkodnak), hanem itt is lehet koncepcionális fenntartásunk: a Kosztolányi-novella (Az angyal) például váratlanul, és ebben a kontextusban teljesen indokolatlanul kiábrándít azokból az édes-bájos karácsonyi illúziókból, amelyekbe a fenti szövegek beleringatni szándékoznak. Az egész kötet olyannyira elüt a sorozat többi részétől, hogy nehéz nem kizárólag az időzítésben rejlő lehetőségekben látni létrejöttének okát – tudniillik nem sokkal karácsony előtt került sor kiadására. A Székely népmesék Kriza János átdolgozásait tartalmazzák, s természetesen kevesebb egzotikumot közvetítenek, mint a többi népmesekötet.

Az eddigieket összefoglalva tehát láthatunk ígéretet ebben a sorozatban, s bizonyára a további kötetekben is sok lesz az izgalmas felfedeznivaló. Mivel azonban a magyar könyvpiacon lényegében hiánypótló szerepet tölthet be a vállalkozás, megítélésem szerint érdemes lett volna még több időt szánni a koncepció kidolgozására, és a sorozatot egységesebbé tenni, a jelenleginél nagyobb figyelmet szánva az etnocentrizmus csapdáinak elkerülésére, a kulturális sokféleség árnyaltabb bemutatására.

Molnár Gábor Tamás

Megjelent: Prae.hu, 2011. 01. 26. 08:45 (http://prae.hu/prae/articles.php?aid=3196)