Berecz András tíz kérdése – Az angyal füttye

Új esttel jelentkezik Berecz András, melyben a népzenét dallal, tánccal, mesével fonja kalácsba a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, november 24-én.

- Mit jelent a címben szereplő Angyalfütty? A Földön már nincs mit keresnie a hagyományőrző mesekutatónak, ezért az angyalokra kell hogy figyeljen?

- Az Angyalfütty saját mesém. Nem a földön, hanem ágyban forgolódva álmodtam meg. Ebben a táncok kialakulása a fő esemény. Tisztán láttam magam előtt, hogy valami savanyú, tánctalan ántivilágban, valamely fel nem jegyzett égi háborúban egy angyalt a társai oldalba döfnek, így az, szegény, hullani kényszerül. Aláhullva előveszi a nagy erős kíváncsiság: ha nem bontja ki a szárnyait, mi történik akkor?

Messze még a Föld, már az unalom is öldösi, hát unalmában akkorára nyílik ennek az én kisangyalomnak az a formás kicsi ajaka, mint a gyűszű. Akarta, nem, fütyölni kezdegete. Már a nyelve hegyit is kótára igazítá, mer az unalom nagy szerző. Na, közbe lent a Földön, ahol ugye a mesegyűjtők is forgolódnak, egy ember meghallá ezt az angyali muzsikát, ezért ijedtibe egy nagyot újít a világ menetin. Mer az ijedség nagy újító...

Különben, azt hiszem, vakmerő mutatvány lenne, ha a Művészetek Palotájában csak mesét mondanék, úgyhogy zenésztársakat és táncosokat hívtam, hogy együtt legyen erős - mese, muzsika, ének és a tánc. Úgy igyekeztünk ezeket összefonni, mint a kalács, ahogy fonva van: egyik szál szalad a másikba, amelyik gondolat eltűnik a mesében, előjön a dalban, táncban.

Hadd ámuljunk mindahányan, mekkora gazdagság ez a miénk. Lesz marosszéki forgatós, kalotaszegi legényes, szentbenedeki vénes... Ez a vénes, ez szinte gyerekes, ez olyan, mintha viccet mesélnének. Másodpercenként kettőt. Tréfás tánc, száraz, finom humorral. Valami immunanyag lehetne ez - ripacsság ellen. Hasznos lenne "világörökség részének" nyilvánítani. És még csak nem is virtuóz.

- Mesél a magyar ember a tánc keletkezéséről, vagy az egészet úgy kellett kitalálni?

- Kelleni nem kellett, ez jött, beállított. Hallottam én olyat, hogy az ember azért kezdett táncolni, mert a föld égette a talpát. Vagy hogy meztélláb a Tisza jegin az ugróst megtanulni semmiség volt. Szökősre pedig Angyal Bandi tanítgatta a pénzvilágot, mégpedig karikás ostorral. Úton-útfélen. És nem ingyen. Olaszoknál meg az az áldott pókcsípés indította táncra az embert. Azért lengetik a lábukat. Történeteket is hallottam a táncról, tánctanulásról.

Egy híres magyarbecei táncos például úgy tanított figurát, hogy az ifjak kijöttek hozzá, hajnalban, a szőlejében szépen megkapáltak egy sort, ő pedig várta őket a sorvégen. Ha szépen kapáltak, egy figurára megtanította őket, az volt a pihenés és a jutalom. Így, mire megkapálták a mester szőlejit, néhány figurát fel is szedtek tőle. Azt mondják, a pap akkor kapál, ha beszél, nahát, ő meg akkor, ha táncolt. Úgy tudott táncolni, hogy hátrafelé beugrott a nyitott ablakon, aztán előrefelé vissza, ki. Így zárta le a figurát. Így mesélték.

- Előbb az énekről, aztán a mesemondásról, most már a táncról is elmondott sok mindent, mi maradt még?

- Egyik nagy álmom filmet készíteni egy észt, egy török, egy skót, egy amerikai és egy algériai mesemondóról. A török fiú, ahogy hallottam róla, Anatóliában, családi környezetben gyűjti a meséket, és Németországban, munkásszállásokon mondja el. Az észt leány kis faluból származik, és Észtországban miatta, az ő hatása alatt mondanak sokan újra mesét. Az algériai postás nemcsak levelet hord, hanem amerre jár, mesét is mond. Ezeknek az egymástól távoli embereknek ugyanazt a tíz kérdést tenném fel, hogy kiderüljön, milyen egészségnek örvend ma az írásbeliség öregapja, a szóbeliség, annak is szeme-füle: a mese.

- Hogyan ismerte meg ezeket az embereket?

- Közvetve, de Piret Peert, az észt mesemondót személyesen ismerem. Észtországba vagy tíz éve az ottani magyarok hívtak, a helyiek a hátsó sorban ültek. Következőnek aztán azért fordult a helyzet, mert az észtek hívtak el. Azóta járok hozzájuk. Az említett észt mesemondó, Piret tuvai, mongol, kínai, észt ars poeticus meséket, azaz mesemondásról szóló meséket ajándékozott nekem. Saját kutatásának gyümölcseit.

Nagyon érdekelt, hogy az éneklésről, az énekről az észtek tudnak-e énekelni, vannak-e ars poeticus népdalaik? Énekek az énekről. Piret ebből is letett elém vagy háromszázat. Egyikben az ének patakmedrek mentén, friss fenyőillatú szánkón repül, tölgyszínű ló húzza, szép fehér nyakába fűzve a dallam hangjai ragyognak, a dal szavai pedig az ölében, egy szitában rázódnak. Szitálja a szavakat örökké, szánkón repülve.

- A fellépők között ott van elsőszülött fia, Berecz István is.

- István a nyomomban van, talán éppen az elsőszülött jogán - rég elejtett szavaimat felkapja, olyan dalokat tud, amiket elfelejtettem, ízlése, gondolkozása közeli. A táncával, furulyázásával el is hagyott. Ezekre nem voltam fogékony. Járja Erdélyt, arra is, amerre én jártam, aki énekmesterem volt, annak unokáival énekel. A többi gyereket se riasztottam el, úgy néz ki, se népzenétől, se mesétől, de ilyen mélyen - eddig legalábbis - egyiket se érintette meg ez az én világom. Most táncolni hívtam.

- Énekelt már borról, sörről, mikor kerül sorra a pálinka?

- Amikor négy éven át csuvas sördalokkal foglalkoztam, elsősorban nem a sör érdekelt, hanem az a testvér- és rokonszeretet, amit a csuvas ember a sördalaiban megénekel. Ha egy világban alig hallható kis nép arra használja dalait, hogy testvért-rokont békítsen, ahhoz érdemes közel hajolni. Ezért készült el a csuvas dalokból összeállított CD, a Sördal. Dal van a pálinkáról bőven, azt is sorra lehetne keríteni.

Egyelőre itt vannak előttem a befejezetlen munkák, meg az el nem kezdettek. Ezek nem hagynak nyugodni. Például Gyergyó népdalai, népzenéje. Ez az a székely zene, ami megfordította a magyar műzenét is. Erről írta Kodály, hogy "keményre csiszolt, monumentális stílus", és "még nagy fejlődés indítója lehet". Másutt "rigol-eké"-nek, "mélyszántás"-nak nevezi, mely a magyar lelket teszi majd termővé.

Remélem, egyszer össze tudom kovácsolni az én kis XX. századi "eposzomat" is: az első, második világháború, az orosz hadifogság, a kollektivizálás, téeszesítés legendáit, dalait. A nyersanyag már megvan. A kollektivizálásról például sokan hihetik, joggal, hogy nem mesemondónak való téma. A valóság pedig az, hogy de bizony igen, mert annyi idő telt el azóta, hogy egyes történetek szinte kivirágzottak. Félistenek, héroszok lettek azokból, akik ebben az időben kiemelkedően bátrak voltak.

Szomorú korban igen tréfás történetek is születtek, több változatban. Az erőszakos hatalom eszén túljáró, azt kicsúfoló, furfangos, Ludas Matyi-szerű figurák jöttek létre. Olyan messze van már mindez, hogy el merik mondani, de még olyan közel, hogy van, aki elmondja - szerencsés állapot. Sok kis tréfát, sok rövid történetet föl kéne fűzni, új eposzt érlelni, magamat is meglepni. Ez persze most még csak cefre.

László Dóra

Megjelent: Hetivalasz.hu, 2010.11.24. - 20:47 (http://hetivalasz.hu/kultura/az-angyal-futtye-33376)