2014. 01. 08.

Annyira jókat olvastam, hogy néha muszáj volt írni is

Év eleji körkérdésünk rövid válaszaiból talán kiderül, milyen sokrétű a kortárs gyerekirodalom. Három kérdés, sok-sok felelet. A mai válaszadó: Gombos Péter, aki a Kaposvári Egyetemen oktat gyerekirodalmat, maga is gyerekkönyvszerző, és a Magyar Olvasástársaság elnöke.

Gombos Péter a füleki népmese-konferencián

Mi volt 2013-ban a legnagyobb olvasmányélményed?
Négy könyv jut eszembe:
Egy képzeletbeli barát naplója, Szólít a szörny, A gonosz hét napja, A kőmajmok háza.
Mindegyik különleges – vagyis nem átlagos – regény valamiért. Külön öröm, hogy két magyar is fölkerülhetett a listámra, rég vártam már nagyobbaknak szóló, mélyebb, elgondolkodtató történetet.
Patrick Ness megint felkavarót írt, Dicks nevét pedig egy életre megjegyeztem, remélem, találkozhatok még a regényeivel.
Hadd említsem még meg Rowling Átmeneti üresedését. Nagyon nem gyerekkönyv, nem mondanám izgalmasnak, nincs túl jó hangulata, de nekem óriási élmény volt.

Mit szeretnél a közeljövőben elolvasni az elmúlt hetekben megjelent könyvek közül?
Berg Judit Almája érdekelne. Úgy tudom, ez kicsit nagyobbakat céloz meg, és a sakk-vonal miatt is izgalmasnak tűnik. Jókat olvastam a Tündérbodárról is, arra is kíváncsi vagyok. Remélem, az elkezdett disztópiasorozatokat is be tudom fejezni, talán megjelennek a még hiányzó epizódok.
És most már mindenképpen elolvasnám Rowling legújabb, álnéven írt regényét is…

Milyen terveid vannak 2014-re?
Mondjuk sokat olvasnék… De tényleg. És március végéig el kell készülnünk egy tanulmánykötettel is, amely az olvasóvá nevelésről szól. Ennek szerkesztője vagyok, leszek – szép feladat. Vannak befejezetlen dolgok a számítógép „fiókjában”, jó lenne, ha jutna idő ezekre is. És az elmúlt hónapokban aktívabb lettem az Író Cimborák blogján is. Annyira jókat olvastam, hogy néha muszáj volt írni is.

Forrás: Meseutca, 2014. január 7. (http://meseutca.hu/2014/01/07/annyira-jokat-olvastam-hogy-neha-muszaj-volt-irni-is/)


2013. 11. 09.

Olvas még bárki hosszú könyveket?

Az olvasás évezredek óta az emberi kultúra része, viszont az, hogy hogyan olvasunk, folyamatosan változik. Az olvasás természetellenes tevékenység volt, mert a veszélyforrások kiszúrásához szórt figyelemre, állandó éberségre volt szükség, de az agy fokozatosan alkalmazkodott ehhez az erős koncentrálást igénylő elfoglaltsághoz. Ma már gyakorlatilag nincs idő mély elemző munkák írására, és azok befogadására, a digitális szövegeknél pedig hajlamosak vagyunk multitaskingre, elkalandozunk. Ez végül az erős koncentráció és a fejlett memória elvesztésével járhat.
Vajon hogyan alakítja át az idegrendszert, ha rászokunk a digitális tartalmak fogyasztására? Másképp működik annak az agya, aki a digitális világban nő fel?
Azt hisszük, hogy a folyamatos multitasking ma alapvető készség, de amerikai kutatók szerint valójában nagyon kevesen képesek hatékonyan végezni egyszerre több feladatot. Akik régebben imádtak olvasni, úgy érzik, hogy már nem lennének képesek végigolvasni egy olyan hosszú könyvet, mint a Háború és béke. Ezek a változások is hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre nő a közösségi oldalak szerepe a hírfogyasztásban, főleg a Z-generációhoz tartozók körében.
Az internet korában már nem tudunk egy szövegre koncentrálni, viszont kárpótlásul olyan képességeket kapunk, amikről néhány évszázada még senki nem is álmodott. Egy 2008-as amerikai vizsgálat szerint a hagyományos módon, hosszabb szövegeket olvasók fejében azokon az agyterületeken figyelhető meg aktivitás, amelyek a nyelvért, a memóriáért és vizuális adatfeldolgozásért felelősek, az e-szövegek – elsősorban a webes tartalmak – olvasása közben pedig a döntéshozatalért és a problémamegoldásért felelős területek dolgoznak. Természetesen az olvasás egyik fajtájáról sem jelenthetjük ki, hogy jobb vagy rosszabb a másiknál, de az biztos, hogy másra jók.
Forrás:
http://media20.blog.hu/2013/10/09/ki_olvas_el_egy_konyvet_a_21_szazadban 

2013. 10. 31.

Bölcsességek könyvekről, olvasásról

Elektronikus könyvekről, az olvasás vagy épp a könyvesboltok varázsáról szólnak azok a bölcsességek, amelyeket a Könyvkonnektor oldalán olvashatnak az érdeklődők.
Egy rövid ízelítő:
 „A mai napig a könyveim felét könyvesboltokban vásárolom. Van úgy, hogy azonnal akarok egy könyvet, nem pedig holnap. Néha csak szeretek kiszabadulni az irodából, és kellemes környezetre vágyom. Majd meglátjuk – nem is olyan sokára , hogy a könyvesboltok egyre kellemesebb helyek lesznek. Több ülőalkalmatossággal, jobb kávéval, kedvesebb eladókkal. A jó könyvesbolt a XX. század végének közösségi központja, és erre az alapra építve kell versenyre kelni. Bőven jut hely mindenkinek.”  Jeff Bezos, Amazon alapító, 1998
A teljes anyag elolvasható itt:
http://konyvkonnektor.hu/?p=3835&utm_source=rss&utm_medium=rss&utm_campaign=volt-egyszer-a-konyv-olvasas-az-elektronikus-idokben

2013. 05. 12.

A szerethetőség illusztrációja

Szegedi Katalin: Palkó

A Palkó nem egy afféle második rész, amely halványan emlékeztet ugyan az elsőre, de sehogy sem tud annak nyomába érni. Nem. Szívszorítóan szép könyv, talán még szebb is, mint az első.

Pedig maga a Palkó-figura talán kevésbé sikerült, mint Lenka: Szegedi Katalin ritkán rajzol fiúkat, s akkor is kissé lágyra, nőiesre sikerülnek alakjai. Talán Palkó nyeszlettsége sem csak annak köszönhető, hogy „fogyó holdnál született”: mintha nem tudna úgy kiteljesedni, mint Lenka, és ez már nem a testalkatára, hanem tekintetének elevenségére, hihetőségére is vonatkozik. Áll a tornasorban, és a sok igazinak tűnő gyerek után egy firka hajú, firkaszemüvegű fiú a sereghajtó… ez ő.

De milyen az a tornasor, az a tornaterem! Szinte érzi az ember a szagát, gyomrát összeszorítja egy régi, elfeledett érzés, és akárhol állt hajdan a sorban, hallja a sípszót s a kiabálást: „Tempósan, mintha élnétek!” Ez az egyik hihetetlen erőssége ennek a könyvnek: az atmoszférateremtés. Nem tudom, ma is ilyenek-e a tornaórák (a tornadresszek – hordanak-e még egyáltalán dresszt a lányok?), de Szegedi Katalin úgy sűrítette két-három képbe a megaláztatás zsámolyok és bordásfalak határolta, verejtékszagú birodalmát, mintha csak egy iskolába jártunk volna.

Forrás: meseutca.hu, 2013. április 30. (http://meseutca.hu/2013/04/30/a-szerethetoseg-illusztracioja/)


2013. 04. 17.

Szerzőként és szakemberként Bolognában

Tavaly Both Gabi írta meg az ő „második Bolognáját”, idén Gimesi Dóra hasonló beszámolóját ajánlhatjuk  a bolognai könyvvásárról. A Csomótündér című könyv szerzője szubjektív élményeit osztja meg velünk a könyvkiadás irányzatairól, és természetesen legújabb könyvkedvenceiről is ír. A kiadók, szerzők és illusztrátorok eme színes kavalkádjáról szóló beszámolót ösztönzőként kínáljuk a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra igyekvőknek és minden könyvbarátnak.

Gimesi Dóra Műfogsor és tiramisu című írása a nemzetközi könyvvásárról a Meseutcán olvasható: 
http://meseutca.hu/2013/04/02/mufogsor-es-tiramisu/

2013. 04. 17.

Bookjoy! Olvasni jó!

1967 óta április 2-án, Hans Christian Andersen születésnapján ünnepeljük a nemzetközi gyermekkönyvnapot. Minden évben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) valamely nemzeti szekciójának jut a megtisztelő feladat, hogy reklámozza a könyvnapot, amelynek célja, hogy olvasásra buzdítsa a gyerekeket és felhívja a figyelmet a gyerekirodalomra. Idén az El Pasó-i Pat Mora írt üzenetet a gyerekeknek; Ashley Brian illusztrátor készített hozzá plakátot.

A 2013-as nemzetközi gyermekkönyvnap üzenete a Meseutcán olvasható angolul és magyarul Elekes Dóra fordításában, és a portálon természetesen a plakát is megtekinthető.

Forrás: http://meseutca.hu/2013/04/04/bookjoy-olvasni-jo/


2013. 03. 04.

Dobj el mindent és olvass!

A negyedik Aranyvackor-pályázathoz kapcsolódó Kortárs Gyerekirodalmi Napok pénteki programja sok izgalmas beszélgetést ígért.  Gyerekirodalommal foglalkozó szakemberek illusztris társasága gyűlt össze, hogy az érdeklődő szakmai közönség (könyvtárosok, pedagógusok, drámapedagógusok) számára intenzív együttgondolkodást és problémamegoldást indukáljon.

Hogy az időjárás tette-e (egész nap gyönyörűen esett a hó, már csak a karácsonyi díszkivilágítás hiányzott a Károlyi Mihály utcában…) vagy talán az előző nap csipetnyi csalódottságából szűrődött át péntekre egy kevés, nem tudom, mindenesetre úgy éreztem, kevésbé izzik a levegő, mint két éve, az előző Aranyvackoron.

A szakmai program pedig elképesztően izgalmas volt és szinte minden előadáson tele volt a terem. Elsőként Gombos Pétert hallhattuk, aki a Magyar Olvasástársaság elnöke, és maga is gyakorló magyartanár.  A kortárs irodalom és az olvasóvá nevelés című prezentációját már láthattuk-hallhattuk korábban is, de mondandójának aktualitása vajmi keveset változott. 2010-ben készítettek egy felmérést középiskolai tanárok és tanulók között. Kiderült, hogy a tanárok általában 7 könyvet olvastatnak el egy évben, amelyek közül a legfiatalabb kiadású 1994-es, tehát friss, kortárs irodalom nem jelenik meg a kötelező olvasmányok között (!). A diákokat a felmérést végzők arról kérdezték, számukra mi az irodalom. A válaszok szintén elgondolkodtatóak: 43%-uk szerint az irodalom "valami régi", 42% szerint "valami, ami nehezen érthető", viszont 93% számára az irodalom "tanít valamire". Azért, hogy a tanulók olvasáshoz való hozzáállása megváltozzon, sokat tehet a tanár. Gombos Péter konkrét javaslatokat nyújtott a jelenlevő magyartanároknak: inkább az új, kortárs irodalom olvasásával haladjanak a klasszikusok felé. A ma irodalomoktatásának egyik legnagyobb problémája, hogy irodalomelmélet és irodalomtörténet tanítása folyik, ahelyett, hogy magukra a szövegekre helyeznénk a hangsúlyt. Nem attól lesz az Abigél fontos, hogy Szabó Magda mikor született és hol élt, hanem hogy milyen üzenet rejlik egy mai diák számára Abigél történetében. Gombos Péter néhány példával illusztrálta, hogy az ő iskolájukban hogyan próbálják a diákokat olvasásra "bírni". Szlovákiából importálták az ötletet: az iskolában egy bizonyos jelre mindenki elkezd olvasni. A Dobj el mindent, és olvass! programban tanár, diák húsz percig semmi mást nem csinál, csak olvas. Elképesztő hatása van annak, ha alkalmat adunk az olvasásra. A mai felsősöknek, középiskolásoknak nem feltétlenül jut eszükbe csak úgy elővenni egy könyvet. Ha viszont megteremtjük az alkalmat erre, akkor lehet, hogy ezután máskor is megpróbálkozik vele, eszébe fog jutni, hogy olvasással is elütheti az időt.


Gombos Péter (forrás: Meseutca.hu)

Gombos Péter bemutatott egy hosszú listát is, amely alsósok számára összeállított kötelező irodalmat sorolt fel. A listán sok-sok olyan könyv szerepel, amely az utóbbi 10-15 év termése: ott volt többek között Bagossy László Sötétben látó tündére, Berg Judit Rumini-sorozata, Dávid Ádám A Virág utcai focibajnokság című regénye, Lackfi János Kövér Lajos-könyvei stb.

2013. 02. 13.

A mesék az ember jobbik énjét szólítják meg

Bajzáth MáriaBajzáth Mária tanít, mesél és mesét hallgat. Hol Paloznakon, a Meseterápia Központban, hol az ország másik felén. Gyerekeket és felnőtteket varázsol el a mese erejével, mesepedagógiának nevezi a módszert, és hisz abban, hogy egyszer majd mindegyik iskolában mindennap mesélnek. (Az interjú első része itt olvasható.)

A Meseterápia Központ létrehozásában is részt vettél?
Akkor született a kisfiam, amikor a központ épült, az első nyár óta veszek részt a gyerekekkel folytatott munkában.

Nagyon összetett ez a munka. Melyek a főbb elemei?
Pályáztatás, a gyerekek kiválasztása, kapcsolatfelvétel, találkozás a gyerekekkel a lakóhelyükön, program tervezése, tíz nap a gyerekekkel, utánkövetés. Minden részfeladat több napot vesz igénybe, nagyon sok tervezés, gondolkodás, előkészítés előzi meg egy-egy csoport érkezését. A tíznapos turnusok nagyon intenzív, reggeltől éjszakáig jelenlétet igényelnek, folyamatos odafigyelést. A délelőtti munkát a központban a mesék és a madarak köré szervezzük, de délután együtt alkotunk, játszunk, fürdünk, kirándulunk a gyerekekkel. Esténként záró szertartással, mesével fejezzük be a napot. Ezután következik a nap értékelése és a másnap (újra)tervezése.

Korábban csináltál már hasonlót?
23 éve vezetek nyári gyerektáborokat, amelyekben mindig a mesék játszották a legfontosabb szerepet, de nem terápiás céllal. A meseterápia mellett nagyon sok, a (mese)pedagógiai munkában jól bevált eszközt és módszert használunk, főleg a szabadidős tevékenységekben, a terápia kiegészítéseként. (A nap nyitása-zárása, törvényalkotás, faültetés, ki mit tud?, mondókázás, ritmushangszerek, játékok, alkotófolyamatok stb.)

Más szempontokat kell figyelembe venned, mint amikor egy „normális” gyerekcsoporttal foglalkozol?
Erre a kérdésre egy gyönyörű tuvai mese lenne a pontos válasz Artaa-Szedi-ről, aki mindent tudott arról, hogyan kell egy másik emberrel kapcsolatba lépni. Ugyanazt teszem nyaranta az állami gondozottakkal, amit minden más gyerekkel: rá figyelek, az ő tempójában közeledek, majd kapcsolódom hozzá. A mesék az ember jobbik énjét szólítják meg, én is erre törekszem.

Hogyan épült ki a csoportokkal való együttműködés struktúrája?
A mesék nagyon pontosan mutatják meg a gyermeki gondolkodás sajátosságait (is), és a rendben lévő, működő „birodalmak” jellemzőit (is). Erre az évezredes tudásra épültek az alapok, amelyek minden csoportnál állandóak: keretbe foglalni a napot, megteremteni a biztonságot, meghatározni a foglalkozások, különböző tevékenységek időtartamát és sorrendjét. Ami mindig más, az a csoportok programja. Az elmúlt két évben még nem volt azonos program mentén felépített csoport. A gyerekekkel történt személyes találkozás után minden egyes csoportra teljesen új, az egyes gyerekre szabott programot tervezünk, mások a mesék, más a cél, a Madárház és a Fabrika is másképp működik.


2013. 02. 13.

Minden gyerek, minden sors egyformán fontos

Bajzáth Mária tanít, mesél és mesét hallgat. Hol Paloznakon, a Meseterápia Központban, hol az ország másik felén. Gyerekeket és felnőtteket varázsol el a mese erejével, mesepedagógiának nevezi a módszert, és hisz abban, hogy egyszer majd mindegyik iskolában mindennap mesélnek.

Hol és milyen családba születtél?
Tiszaföldváron nőttem fel, Szolnok megyében. Én vagyok a családban a legkisebb. Öten vagyunk testvérek, mind lányok. Nem voltam könnyen kezelhető kislány, szerencsére tág határokat jelöltek ki a szüleim. Ha jól tanultam, délután lehettem koszos, kócos és „sebesült”, játszhattam a fiúkkal indiánosat, építhettem bunkert, és fürödhettem a bányatóban. Kedvenc gyerekkori emlékem a hatalmas bandázások mellett, hogy ülök egy almafa ágán – egy szép hosszú ágon… – és olvasok. Rengeteget és mindenfélét. Apám szigorú, kemény ember volt, de tőlem többnyire elgyengült. Ameddig elbírt, a magasba emelt, és azt mondta, hogy én vagyok a világon a legszebb. (Világszépének lenni a magasban örök útravaló, minden lányos apának ajánlanám…) Sok erős, szorgalmas nő vett körül, a legkisebb nővérem, nagymamám és anyu szép-finom női mintákat adtak, sokat köszönhetek nekik is.

Miért éppen a tanítóképzőbe jelentkeztél?
Az óvoda végéig primadonna szerettem volna lenni, azután az iskolakezdés első napjától tanító néni. Ilyen egyszerű… Nagyon jó tanuló voltam gimnáziumban is, versenyeket nyertem, nyelvvizsgát tettem. Mindenki lebeszélt, mindenki tiltakozott, az utolsó évben szinte csak azt hallgattam, hogy: ilyen bizonyítvánnyal nem tanítóképzőbe kellene jelentkezni. Kor- és kórkép volt ez akkor (is). Számomra mégsem lehetett más alternatíva, bár minden érdekelt, elképzelhetetlennek tűnt, hogy mást csináljak. Tanítani akartam, kisgyerekeket, a világ és a betűk titkára. Mesélni, énekelni, rajzolni, játszani, felnőttként is. Csodának, kihívásnak, izgalmas kalandnak, varázslatnak láttam és látom a tanítói munkát. Számomra az iskola alsó tagozata Meseországot jelentette és jelenti, ahol a pedagógus segítségével minden diák mesehőssé válhat.

Adódik a kérdés: milyen volt az első tanító nénid, és mely könyvek határozták meg a gyerekkorodat azon a szép hosszú almafaágon üldögélve?
A tanító nénimet, Csendes Ági nénit gyerekszemmel varázslónak láttam, aki minden kérdésre tudja a választ. Igazságos volt, és következetes. Olyan módszerekkel dolgozott (valószínűleg ösztönösen, hisz akkoriban ezt nem tanították), amelyek még most is újszerűnek számítanak, differenciált, integrált, kooperált stb. A hét guzsaly aranyszösz című székely népmesegyűjtemény, az Egri csillagok és Weöres Sándor versei bűvöltek el kisiskolás koromban.


2013. 02. 07.

Egy Reményik-vers apropóján

A Lánchíd Rádió vendége volt nemrégiben dr. Vraukóné Lukács Ilona, a HUNRA Tanácsának tagja. Kolléganőnk A hét versét választhatta ki, s Reményik Sándor Templom és iskola című műve kapcsán nemcsak a konkrét versről, annak aktualitásáról esett szó a műsorban, de Kárpátalja jelen helyzetéről is. 
A beszélgetésből a helyzetjelentés mellett az is kiderül, milyen hazai és külhoni kezdeményezések segítik a kárpátaljai könyv- és olvasáskultúrát s általában az ottani magyarságot.
A beszélgetés teljes egészében meghallgatható itt:
http://mno.hu/lanchid_hangtar?page=8

2013. 01. 31.

Miú és Vau

A legemberibb állattörténetek

Timo Parvela író és Virpi Talvitie illusztrátor nem mindennapi alkotópáros. A két kortárs finn művész új kötete a napokban került ki a nyomdából. A rövid, humoros, mindennapinak tűnő helyzetekből építkező, többrétegű meséket Finnországban családterápiás célokra használják, ezért mi is bátran ajánljuk minden családnak.
                               
Biciklivel a Holdra

iú macska volt, Vau pedig kutya. Jó barátok voltak. Egy égszínkék házikóban laktak, amely a dombtetőn állt. A színét természetesen Miú választotta, ugyanis nagyon szerette az eget. És nagyon szerette a fehér, bodros bárányfelhőket, a sötét viharfelhőket meg az áttetsző fátyolfelhőket is. De legjobban mégiscsak a Holdat szerette, a Hold csillogó ezüsthídját, amely fényesen ragyogott a domb tövében csillámló kis tó víztükrén.
– Milyen gyönyörű a Hold! Ha egyszer eljuthatnék oda, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! – sóhajtotta Miú.
Vau nem felelt, mivel már aludt. Elfáradt, aznap sokat dolgozott. Vau a veteményeskertjéről álmodott. Szerette a föld szagát, a zöldellő pázsitot és a sáros földutakat. Szerette a napfelkeltét és a reggelek illatát. Minden áldott nap a veteményesét túrta vagy krumplit kapált. Estére mindig olyan poros meg sáros volt, hogy Miú be sem akarta addig ereszteni a házba, amíg meg nem mosakodott a kis tóban. Vau azonban utálta a fürdést, mivel ki nem állhatta a vizet. Bár szófogadóan lebaktatott a tóhoz, de ott aztán csak állt a parton, reszketve bámulta a sötét vizet, és még a mancsát sem mártotta bele. Végül mindig ugyanolyan piszkosan ballagott haza.
– Csak ennyire sikerült megtisztálkodnom – mormogta.
– Be sem vizezted magad! – állapította meg Miú.
– Túl száraz volt a víz – közölte Vau, majd bekucorodott a ládájába.
Így telt-múlt az idő, mígnem egy reggel Miú bejelentette:
– Úgy szeretnék egy biciklit!
– Aha – dörmögte Vau.
Már megszokta, hogy Miú folyton vágyakozik valamire. Hol egy rózsaszínű hintára ácsingózott, hol egy sárga vitorlás hajóra.
Egyszer Miú egy zenélődobozról ábrándozott.
– Ha lenne egy zenélődobozom, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! Biztos vagyok benne, hogy még jobb barátod lennék! Esténként zenélnék neked, és boldogan élnénk életünk végéig – ígérte.
Vau összeszedte minden megtakarított pénzét, hogy megvegye a zenélődobozt. Születésnapi meglepetésnek szánta, ezzel akart örömet szerezni barátjának. Amikor Miú megkapta az ajándékot, egyszer felhúzta, majd ezt mondta:
– Nagyon szép, de nem ilyennek képzeltem! – azzal az ablakpárkányra tette a dobozkát. Soha többé nem nyúlt hozzá.
Így aztán Vau nem igazán hegyezte már a fülét, amikor Miú újabb óhajjal állt elő. Ő maga semmire sem vágyott. Bőven beérte azzal, ha a földet túrhatta a veteményesében.



Forrás: meseutca.hu, 2012. november 27. (http://meseutca.hu/2012/11/27/miu-es-vau/)

2013. 01. 31.

Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben

Nagyon kevés olyan gyerekkönyvvel találkoztam, ami ennyire mélyen hatott volna rám és a környezetemben lévő gyerekekre. Kicsit félve írom le, de azért ki merem jelenteni, hogy ez a kötet tökéletes.

 „Hupp bagolyfióka.
Dundi és bolyhos.
A szeme nagy és kerek.
A tolla puha és pihés.
Minden szempontból tökéletes,
kivéve egyetlen dolgot…”

… Fél a sötétben.

„Te nem félhetsz a sötétben – mondta a mamája. – A baglyok nem félnek a sötétben.”
Hiába minden, Hupp éjjeli helyett inkább nappali madárrá szeretne változni. És ha ez még nem volna elég, a szülei agyára megy folytonos falánkságával és azzal, hogy mindenbe belekotyog, valamint nem hagyja őket aludni. (Khm, ez a gyöngybagolyfióka feltűnően hasonlít a gyerekeimre…) De Gyöngybagolyné tudja, hogy „rengeteg türelemre lesz szüksége”. Azt állítja, hogy Hupp csak azért fél a sötéttől, mert nem ismeri. Ez igaz, a kisbagoly ugyanis egyszerűen csak feketének látja a sötétet, és nem is gondol arra, milyen sokszínű. (Például ezüst, kék, szürke…)
Szülei unszolására hétszer bucskázik le a fáról, kisebb-nagyobb sikerrel, hogy megismerje a sötétség természetét. Először egy kisfiúval találkozik, aki tűzgolyónak nézi a fáról szaltót vető hóbaglyot. Tőle megtudja, hogy a „SÖTÉTSÉG IZGALMAS”, mert a kisfiú éppen az esti tűzijátékra készül. Hupp a rakétáról és a röppentyűről azt hiszi, hogy ennivaló, de kiderül, hogy gyönyörködni lehet benne. Később a kisfiútól szerzett tudással felvértezve magabiztosan magyarázza szüleinek a tűzijáték lényegét és eszközeit.

Forrás: meseutca.hu, 2012. november 23. (http://meseutca.hu/2012/11/23/jill-tomlinson-a-bagoly-aki-felt-a-sotetben/)


2013. 01. 31.

Jill Tomlinson: A cica, aki haza akart menni

Fenntartásaim vannak a sorozatokat illetően, ám most egy kicsit sem kellett csalódnom, ez a kötet ugyanolyan jó, mint az előző. A szerkezete is hasonló, minden mese ugyanazzal a pár visszatérő mondattal fejeződik be, és a főhősnek itt is le kell győznie az elébe tornyosuló akadályokat, melyeket lépésről lépésre követhetünk.

„Szuzi csíkos kiscica.
Franciaországban lakik.
Szereti kergetni a pillangókat, és szereti,
Ha visszafelé simogatják.
Szuzi egyetlen dolgot nem szeret: eltévedni…”

Szuzi különösen kedves macska, akinek a hátát fekete csíkok díszítik, a hasa viszont pöttyös. Egyik gazdája, a nyolcéves Henri azt mondta rá, hogy „ez a cica felülről tigris, alulról viszont leopárd”. Négy testvér játszott a franciaországi tengerparti településen lakó cicával, mindannyian kényeztették, azt is tudták, hol van a legcsikisebb pont a hasán. Ő is ragaszkodott gazdáihoz, de legjobban a legkisebb fiút szerette, mert a még csak négyéves Gabi nem a fejétől a farkáig simogotta, hanem visszafelé. A gyerekek apukája halászként dolgozott, ezért bőségesen jutott a cicának finom ennivaló, el is hízott volna, ha nem szaladgál olyan sokat, de amíg a fiúknak más dolguk akadt, addig ő a mezőn csavargott.
Egyszer a nagy melegben beleült egy kényelmes kosárba, majd elaludt. Arra ébredt, hogy egy léghajóban repül. Végül Angliában landolt, és Szuzi nagy szerencséjére egy cicamentő lány rögtön befogadót talált neki, Bertie nénit, aki egy beképzelt beszélő papagájjal, Bibivel élt együtt. Az öreg hölgynek tetszett, ahogy Szuzi franciául nyávogott: „Sémmmoááá, Meeerszííí”. Bertie néni minden reggel eltriciklizett vásárolni, és Szuzi is vele tartott a járműre szerelt kosárban. Amikor a tengerpartra értek, a cica mindig meglógott, hogy valamilyen járművet keressen, ami a nagy vízen át visszaviszi őt imádott gazdáihoz. Először egy csónakázó kisfiúhoz csatlakozott, de a gumicsónakot éles karmai kilyukasztották, ezért csalódottan visszasomfordált Berti nénihez és Bibihez. Kapott vacsorát, igaz, hogy „nem hal volt, de nagyon finom. Szuzi dorombolt. De azért hiányzott neki Gabi, hogy visszafelé simogassa.”

Forrás: meseutca.hu, 2013. március 11. (http://meseutca.hu/2013/03/11/jill-tomlinson-a-cica-aki-haza-akart-menni/)


2013. 01. 31.

Timo Parvela – Virpi Talvitie: Miú és Vau

A Mérleghinta, a Körhinta és a Szerencsekerék után a finn szerző legújabb könyvében ismét az állatoké a főszerep, de olyanoké, akiknél emberibbet keresve sem találhatnánk.

Miú és Vau barátok. Néha nehéz megérteni, hogy miért, hiszen annyira különbözőek. Egyik macska, másik kutya. Az egyik festeni, énekelni és ábrándozni szeret, míg a másik akkor boldog, ha a kertben szorgoskodhat, és megőrül, ha nincsen semmi dolga. Az egyik hisz abban, hogy amire nagyon vágyik, előbb-utóbb be is teljesül, a másik nem hisz a csodákban. Mégis valamilyen ki nem mondott oknál fogva társak lettek, s kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, elfogadják egymás hibáit és furcsa vágyait, még akkor is, ha olyan elképesztőek, mint a Holdra való biciklizés. Amikor Miú egyszer úgy dönt, hogy elhagyja a közös házat, mert nem bírja tovább a hideg telet, néhány hét múlva visszatér; Vaut pedig magányában az bántja legjobban, hogy nem vette komolyan, nem értette meg barátját. A karácsonyt már újra együtt töltik, s bár eredetileg abban maradtak, hogy nem készülnek ajándékokkal, végül mégis egymásnak adják legféltettebb kincseiket. A történet végén pedig, egy év elteltével újra ott állnak a domb tetején, hogy együtt vágjanak neki a lehetetlennek, és a tó tükrének ezüsthídján elbiciklizzenek a Holdra. Így ér össze a kezdet és a vég, és egészíti ki egymást a kutya és a macska, mint az egymásba kunkorodó jin és jang.

Érdekes, hogy az esti olvasás során nálunk a gyerekek rendre Vauval azonosultak: őt sajnálták, ha Miú csalt ellene a focimeccsen, vele éreztek, amikor a macska a sítúrára készített összes elemózsiát felfalta, neki semmit sem hagyva. És számtalan más esetben is, amikor úgy gondolták, Vau azért került szorult helyzetbe, mert nem akarta megbántani barátját. Én meg mindeközben, Miú esendőségét látván, arra gondoltam, bárcsak mindenkinek megadatna egy Vauhoz hasonló társ. (Kolibri, 2012)

Illusztrálta: Virpi Talvitie

 


2013. 01. 31.

N. Tóth Anikó: Az eszemet tudom

A könyv szövegéből már ízelítőt adtunk korábban. Azok kedvéért idézem az első mese néhány sorát, akik nem olvasták, e nélkül nehezebben érthető ez az ajánló.

„Vannak világos és sötét mesketék. A világos mesketék könyvekben lapulnak, és ha este föllapozzuk őket, a szemünkbe világítanak, és nem hagynak elaludni. A sötét mesketék a szoba sarkaiban kuporognak. Csak akkor jönnek elő, ha egészen sötét van.”

Az eszemet tudom

Mindig kockázatos, amikor az író gyereknyelven beszélteti hősét. Ritkán sikerül hűen visszaadni az élőbeszéd báját az írott szövegben, de N. Tóth Anikónak nem okozott gondot egy hiteles belső nyelv megalkotása. A svéd gyerekvers típusú szöveg prózába öntve is megállja a helyét, amely amellett, hogy olykor önmagára reflektál, a felnőttek számára is sok jelentéssel bír. Az olvasó költői mélységeket élhet át, miközben saját maga rég elfeledett gyerekkori gondolataira is ráismer. Az én gyerekeim is „ugyanígy” monologizálnak, ezeket a mondatokat akár tőlük is hallhatnám, a könyvben felvillantott mikrotörténések pedig velük is nap mint nap meges(hetné)nek.
Főhősünk neve homályban marad, de minden mást megtudunk róla, például, hogy iskolába jár, lány, van egy „túrószagú fejű” kistestvére, egy cicája, akit Cillusnak hívnak, egy erdőszagú apukája és egy anyuszagú anyukája. Az is kiderül, hogy a családtagjai milyen puszit adnak: léteznek szúrós, cuppanós-nedves, kövér, hangos puszik, de a legjobb a titok-puszi, mert azt csak Pufi ismeri. (Hogy ki az a Pufi? Egy kispárna, „akit” lehet „lapogatni, morzsolgatni, nyalogatni, dögönyözni, röptetni, kapirgálni, babusgatni, puszilgatni, cirógatni, szagolgatni, kényeztetni”…) Megismerkedünk a gondűző manókkal, akik apa homloka mögül kergetik el a rosszat, a függönymanókkal, akik láthatatlanok, és megtudjuk, hogy a világon a legjobb dolog anyával sutyorogni lámpaoltás után.
Számtalan mozaikból épül fel a kislány élete, ám minden fontos apróságból kitűnik, hogy egy igen elégedett gyerek jegyzeteit olvashatjuk. Ennek oka pedig nem más, mint hogy hagyják élni, és jól szeretik. Persze neki is vannak rossz napjai, ő is makacskodik, unatkozik, bosszantja az anyját, vagy épp sóvárog utána, ha túlságosan elfoglalt, ő is húzza az időt, elhagyja a színes ceruzáit, utál zuhanyozni, és ki nem állhatja a fésülködést, mint minden rendes gyerek – de biztonságban van.
Az egy–három oldalas meséket akár önállóan is olvashatják a kisiskolások. Békés Rozi színes képei kreatívan követik a történeteket, és kiválóan tükrözik a gyermeki látásmódot.
Különösen nagy élmény gyerekekkel együtt olvasni, számítsunk rá, hogy bőven lesznek meghitt, rácsodálkozó, humoros és összebújós pillanataink. Sőt, a könyvről lámpaoltás után is lehet még sutyorogni, ami, mint tudjuk, a világon a legjobb dolog.
Kortárs, gyerek, irodalom. Mindenkinek szívből ajánlom!
(Cerkabella, 2012)

Illusztrálta: Békés Rozi

Forrás: meseutca.hu, 2013. január 15. (http://meseutca.hu/2013/01/15/n-toth-aniko-az-eszemet-tudom/)


2013. 01. 31.

Az eszemet tudom

N. Tóth Anikó könyve karácsony előtt jelent meg a Cerkabella gondozásában. Néhány szöveget szeretnénk a figyelmükbe ajánlani ebből a különleges kötetből. Az illusztrációkat Békés Rozi készítette.

Család
A család úgy keletkezik, hogy egy lány és egy fiú megismerkedik, és egymásba szeretnek.
Panni szülei, Éva néni és Gyuri bácsi a diszkóban ismerkedtek meg. Éva néni a fiúkat bámulta, Gyuri bácsi meg a lányokat. Egyszer csak összeakadt a pillantásuk. Azóta is csak akkor veszik le egymásról a szemüket, ha Pannira néznek.
Dani szülei, Magdi néni és Pali bácsi az oviban ismerkedtek meg. Már akkor is folyton papás-mamást játszottak. Pali bácsi úgy beleszeretett Magdi nénibe, hogy máig sem felejtette el.
Az én anyukám és apukám a munkahelyükön ismerkedtek meg. Annyit dolgoztak együtt, hogy munka után mindig hiányoztak egymásnak. Ezért inkább összeköltöztek.
A boldogságukhoz már semmi más nem hiányzott, csak én. Úgyhogy várni kezdtek. Addig vártak, várakoztak, vágyakoztak, míg megjöttem. Aztán, hogy ne unatkozzak, várni kezdtük a tesómat. Szerencsére nem váratott sokáig magára. Azóta boldogan élünk, míg össze nem veszünk.